Két évszázada, 1825. február 18-án látta meg a napvilágot Jókai Mór, a magyar irodalom kiemelkedő alakja és a Magyar Tudományos Akadémia büszke tagja. Művei nemcsak szórakoztatnak, hanem mély bölcsességet és társadalmi érzékenységet is hordoznak, amelyek

Két évszázaddal ezelőtt született a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, akinek írásai máig népszerűséget élveznek. Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, születésének centenáriuma alkalmából így méltatta őt a tudományos közélet jeles eseményén: "Úgy vélem, hogy nem csupán a jelen, hanem az ő idejéből alig felnőtt generáció is, sőt, a jövő nemzedékek is értékesnek és figyelemre méltónak fogják tartani a Jókaival való foglalkozást. Azért találjuk ezt méltónak és érdekesnek, mert az a téma, amellyel foglalkozunk, gazdag, mély és sokszínű, lehetőséget adva arra, hogy eltérő nézőpontokat ütköztessünk és vitákat folytassunk róla."

Jókai Mór és a Magyar Tudományos Akadémia születési éve közötti egybeesés nem csupán véletlen, hanem szimbolikus jelentőséggel bír. Széchenyi István a tudomány világát, Jókai pedig a költészet varázslatos mélységeit találta meg a magyar nyelvben. Ahogyan ő fogalmazott: „Hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert a nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek; hanem azért, mert a magyar nyelv a legszebb, leggazdagabb kifejezéseket kínálja, a mondatai tökéletesek, és a gondolatokhoz legjobban illeszkednek. Költeni magyarul olyan, mintha egy hegedűművész a legnagyszerűbb Stradivari hegedűn játszana... Hálát adok az Istennek, hogy ezt a csodás anyanyelvet kaptam.” E szavak tükrözik Jókai mély érzelmi kötődését a magyar nyelvhez, amely nem csupán kommunikációs eszköz, hanem a lélek kifejezésének legmagasabb formája is.

Jókai Mórt Akadémiánk 1858-ban választotta tagjává. Székfoglalójának témája a magyar néphumor volt. Értekezését a következő gondolatokkal zárta: "Ha engem valaki számadásra talál vonni: mi jogon foglalom a helyet derék szaktudósaink nagy tekintélyű sorában? (...) azt fogom mondani: én e kötetekbe gyűjtöttem össze a magyar néphumor elszórt alakjait, ezeket hagytam az utókornak! És ezek a kötetek élni fognak és tanuskodni, míg a magyar él; ez pedig él - míg a világ áll."

Jókai Mór 1904-es halála másnapján Eötvös Loránd, az Akadémia elnöke, mély érzelmekkel emlékezett meg róla a vezetőség rendkívüli ülésén. Szavaiban hangsúlyozta: „Teljesen megértjük, miért gyászolja ma az egész nemzet Jókai Mórt, és ebben a gyászban nekünk is jelentős a szerepünk. Talán még nagyobb, mint másoknak, hiszen Jókai, akit 1858-ban választottunk levelező taggá, majd később rendes és tiszteleti taggá, valamint igazgatósági taggá, közel ötven éven át az Akadémia keretein belül valósította meg gazdag irodalmi munkásságát.”

1949-ig az Akadémia keretein belül a "széptudományok" fogalma ölelte át a művészetek széles spektrumát. Eredetileg a "szépműtan" kifejezés alatt értették az általános és különös aspektusait, beleértve a hangzó, képző és mimetikus művészetek elméleti megalapozását, a műtörténetet, a művészi bírálatot, valamint a szóló művészetek, mint a szépprosa, a szónoklat és a költészet aspektusait. Az Akadémia tagsága rendkívül sokszínű volt, hiszen nemcsak írók és más művészek, hanem irodalomtörténészek és műkritikusok is helyet kaptak benne. Ez a sokféleség nem csupán a művészi diskurzus gazdagítását szolgálta, hanem rávilágított a szépírók és a műkritikusok közötti, ősidők óta fennálló, bonyolult viszonyra is, amely a "se velük, se nélkülük" ellentmondásos dinamikájában nyilvánult meg.

A téma kapcsán érdemes emlékeztetni Jókai Mór és Gyulai Pál, a kor kiemelkedő kritikusa és művésze között fennálló különleges kapcsolatra. Az 1850-es években Jókai Dózsa-drámájának megjelenése után Gyulai Pál, valamint más jelentős irodalmi alakok, mint Kemény Zsigmond és Csengery Antal, már Jókai akadémikussá válása előtt éles kritikát fogalmaztak meg vele szemben. Ezen irodalmi kör, amely a "Deák-párt" néven is ismert, elítélte Jókai drámai választását, amelyben a feloldást, kiengesztelődést és az összefogást kizáró témákat dolgozott fel. Ekkor, a társadalom és az intellektuális életek közötti harmonizálásra és közös célok megvalósítására lett volna leginkább szükség, ám Jókai ehelyett a konfliktusra és a feszültségre összpontosított.

Gyulai és Jókai azonos időpontban, a szabadságharc utáni elhallgattatást követő első lehetséges alkalommal vált akadémiai taggá, de mindvégig megmaradtak politikai ellenfeleknek.

Pályájuk csúcsán Gyulainak meghatározó befolyása volt az Akadémián, a Kisfaludy Társaságban, a Budapesti Szemle folyóiratban és az egyetemen, ahol nemcsak a magyar irodalomtörténeti tanszéket, de a tanári képesítővizsgát is uralta. Ezzel szemben Jókaié volt a közönségsiker, a népszerűség, a befolyás a napilap-publicisztika, az élclapok felett és "övé" volt a Kisfaludy Társaságból kihagyottak számára létrehozott Petőfi Társaság.

Fél évszázados ellentétük valószínűleg a sírba szállt volna, ha nem rejtőzött volna mögötte a "felirati" és a "határozati párt" politikai programja közötti mély különbség, amely végül a dualizmus kori pártpolitika alapvető választóvonalává vált. Ez a megosztottság a 20. századi ideológiai vitákban is tovább öröklődött, hatása pedig még ma is érzékelhető. Mindez azonban a jelenlegi Akadémia életében alig észlelhető. Mindketten a bátor és látható hagyományaink részét képezik, és bizonyítékai annak, hogy az Akadémia kétszáz éve alatt minden nemzeti program, még ha gyakran éles viták kereszttüzében is, mindig megtalálta a helyét itt, az Akadémián, nem pedig kívül rekedt vagy szorult a falainkon.

A Pesti Hírlapban megjelent önéletírásában, amely a New York-i The Forum folyóirat felkérésére készült, Jókai Mór egy különleges felfedezést oszt meg olvasóival: "Negyven évig azt hittem, hogy az első művem örökre eltűnt. Az ötvenedik évem küszöbén azonban, kedves barátom és kritikusom, Gyulay Pál, aki szintén ötven éve él a szavak világában, elindult a múltba vezető úton, és az akadémia levéltárában rátalált erre az elveszettnek vélt drámára. Most már ez is helyet kapott a műveim próbakötetébe. Bár a 'Zsidó fiú' drámám tele van merész és talán naiv képtelenségekkel, mégis, a sorok között elemi gondolatok villannak fel, olyanok, amelyekre manapság már nem lenne bátorságom. Ezen túlmenően, a darab egy bátor, emberi eszme megfogalmazása, amely már fél évszázaddal megelőzte korát, és egy elnyomott nép szenvedéseit kiáltja a világba."

Jókai fejtegetései rávilágítanak Brassai Sámuel, az "utolsó erdélyi polihisztor" akadémiai belépésének sajátos körülményeire. Azt írja, hogy Brassai késlekedése a rendes taggá válásban részben a természettudományi kar döntéseinek tudható be. Ugyanis a kar úgy ítélte meg, hogy Brassai legnagyobb érdemei a nyelvészet terén rejlenek, míg a filológiai osztály inkább a filozófiai vonatkozásokra hívta fel a figyelmét. Továbbá, a zenekutatók is felfigyeltek rá, így a különböző tudományágak között ingadozva, "a nemes vetély" folyamata évről évre folytatódott, miközben Brassai lestárgya maradt.

Jókai Magyarország máig legnépszerűbb és legolvasottabb írófejedelme, aki írói hivatása mellett aktív politikai közéleti szerepet is vállalt, s nagyon ügyesen élt a kor médiaerejével. Pályája első évtizedeiben saját lapjaival, illetve hosszú életű élclapjával, az Üstökössel valódi közvélemény- és politikaformáló erővé is emelkedett, míg élete utolsó évtizedeiben - mostohaunokája, Jókai Róza és férje, Feszty Árpád irányításával - a család médiafelületeken való megjelenését is tervezetten felhasználta népszerűségük és keresettségük növelésére. Jókai ezt a képességét a Magyar Tudományos Akadémia javára is gyakorolta.

Az Akadémia új székházának felépítése érdekében néhány szabolcsi középbirtokos helyi adománygyűjtést indított. Jókai Mór, a neves író, több cikkével is támogatta a kezdeményezést. A felhívást először az általa szerkesztett Magyar Sajtóban, majd a Budapesti Hírlapban tették közzé, és számos híradással igyekeztek országos szintű mozgalmat létrehozni. Az egyik nyilatkozatában Jókai így fogalmazott: "Már elém tárul az a díszes, kétemeletes épület, amely a dunaparton fog állni, ott, ahol most csupán homok terül el. Büszke homlokzatán pedig ez a ragyogó felirat fog díszelegni: 'Magyar Akadémia!'".

A Jókai Mór által felkarolt és népszerűsített vidéki kezdeményezés - Jókai megfogalmazásában motio - a sajtó révén terjedt el, és vált széles körű nemzeti mozgalommá. Jókai 1857-es látomása megvalósult. Széles társadalmi összefogás eredményeként, kevesebb mint tíz év alatt, az író által vizionált helyen felépült az Akadémia háromszintes, reprezentatív és korszerű, neoreneszánsz palotája, amelynek ünnepélyes átadására közel 160 évvel ezelőtt, 1865. december 11-én került sor. Egy, a vidéki magyar társadalom alsóbb középrétegeiből induló szerveződés eredményét szimbolikusan is megjeleníti. Már a maga korában is a nemzeti közösség erejét és a tudomány iránti megbecsülését reprezentálta a Duna túlpartján magasodó, a császári hatalmat megjelenítő királyi palota ellenpárjaként.

Jókai a már említett önéletírását az alábbi szavakkal zárja:

Legjobb barátom a magyar közönség volt, aki nagylelkűségével gondtalan életemet gazdagította. A király a Szent István-rend kitüntetésével ismerte el munkásságomat, a kormány tagjai barátságukkal támogattak, a nemzet a képviselői pozícióval bízott meg, míg a Magyar Tudományos Akadémia négy alkalommal választott tagjává tett. A tudományegyetem doktori címet adományozott nekem, városok és társulatok dísztagsággal honoráltak, intézetek biztos jövedelmező állásokat ajánlottak, kiadóim pedig műveim terjesztésével segítettek. Ifjú írók és művészek szeretete ölelt körül. Ha most elhagynám ezt a földi létet, csak annyit mondhatnék a másik világ népének, hogy ez a világ, amelyről búcsút veszek, valóban csodálatos volt. (...)

A fának csak a koronája törött le, a sarjak virágoznak a törzs körül."

Az MTA200 rendezvénysorozat keretében zajló megemlékezésekhez kapcsolódóan, akadémiai és korabeli sajtóanyagok felhasználásával készítette el ezt a munkát: Kecskeméti Gábor, Nagy Marianna és Oberfrank Ferenc.