Amikor a plakátok igazi művészeti alkotásokként léteztek (Képek!)

A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: https://demokrata.hu/kultura/az-elet-muveszete-980276/

A XIX. század ipari forradalma, a városiasodás, illetve a velük járó polgári átalakulás nyomán egyre nagyobb igény mutatkozott a reklámokra, hirdetésekre. Az új nyomdatechnikai eljárások, különösen a színes litográfia megjelenése pedig tálcán kínálta a lehetőséget: az olykor harsány, figyelemfelkeltő plakátok amellett, hogy egy-egy új termék megvásárlására vagy egy közelgő kulturális eseményre hívták fel a figyelmet, művészi kvalitásukkal a közízlést is formálták. Elterjedésüket egy új elmélet szerint nagyban segítette Hausmann báró monumentális városátalakítása, Párizs modernizálása, hiszen az építési palánkokon elhelyezett plakátok üde színfoltot jelentettek a mindennapok szürkeségében.

A művészet világában ritkaságnak számít, hogy egy új műfajt egyetlen személyhez köthetünk. Jules Chéret azonban méltán viseli a plakátművészet atyja címet, hiszen innovatív ötleteivel nemcsak a plakátok kinézetét és nyomtatási technikáit forradalmasította, hanem a stílusát és eszköztárát is teljesen megújította. 1866-ban alapított párizsi nyomdájából az 1890-es évek folyamán több mint ezer színgazdag, dekoratív plakát látott napvilágot. Ezeken a műveken állandó szereplőként tűnt fel egy élénk, szinte buja nőalak, aki hosszú éveken keresztül, sőt, évtizedeken át meghatározó ikonja lett a kereskedelmi hirdetések világának.

Chéret munkásságának köszönhetően a plakátművészet nemcsak népszerűvé vált, hanem komoly művészek, mint Toulouse-Lautrec és a párizsi Nabis csoport festői is felfedezték a műfajt. Különösen említésre méltó Alfons Mucha, a Morvaországban született litográfus, aki Párizsban tette le névjegyét. Plakáttervezői karrierje egy váratlan megbízás révén indult be: 1894 végén Sarah Bernhardt, a kor híres színésznője, aki a Gismonda című darab címszerepét játszotta, felkérte őt egy plakát elkészítésére. Mucha a feladatra egy merész és szokatlan tervvel állt elő, ami a kompozíció és a színek terén is úttörőnek számított. A színésznő, bízva a fiatal művész tehetségében, elhatározta, hogy őt választja, ami a korabeli kritikusok szerint azért volt, mert Mucha képes volt megmutatni, hogy a harsány színek és a túldíszített formák, amelyeket sokan nélkülözhetetlennek tartottak a plakátművészetben, valójában feleslegesek. A fiatal művész egy letisztult és világos plakáttal váltotta fel a színes kaotikus elemeket, és ezzel igazi sikert aratott. A Gismonda plakátja után Sarah Bernhardt nemcsak hogy folytatta a Mucha iránti bizalmát, hanem képzőművészeti tanácsadójává is tette, számos további megbízást adva neki.

A Magyar Nemzeti Galéria lenyűgöző kiállítása 1895-tel veszi kezdetét, bemutatva Mucha első plakátját, amely nem csupán egy műalkotás, hanem a szecesszió szellemiségének megtestesítője is. Míg Jules Chéret munkásságát nehéz egyértelműen a szecesszióhoz kötni, addig Mucha gazdag ornamentikája és stilizált motívumai olyan élményt nyújtanak, mintha az irányzat díszítőművészetének legszebb példáit tanulmányoznánk. E kiállítás révén a látogatók betekintést nyerhetnek a szecesszió varázslatos világába, ahol a művészet és a design határvonalai elmosódnak.

- A plakátra megszületése pillanatában, azaz a szecesszió kialakulásával egy időben abszolút művészeti ágként tekintettek. Ennek megfelelően meg is jelentek a művészei, a gyűjtői, a múzeumok elkezdtek foglalkozni vele, a szakírók pedig úgy írtak róla, mint bármelyik műalkotásról - vázolja a plakátművészet kezdeti időszakát Katona Anikó művészettörténész, a kiállítás kurátora. A tárlat nemzetközi körképpel indul, a műfaj hazájából, Franciaországból természetesen több irány is megjelenik, de felvillan a magyarok szempontjából különösen is fontos müncheni szecesszió is, amelynek fő alakja, Franz von Stuck egy plakáttal és egy szoborral mutatkozik be a teremben. Szintén kihagyhatatlan a müncheniek mintájára 1896-ban létrejött bécsi Secession művészcsoport is, amelynek első kiállításához a mozgalom vezetője, Gustav Klimt tervezett - a tárlaton is látható - plakátot.

A modern plakát magyarországi megjelenését jelentős mértékben formálta az 1898-as "Modern művészet" című kiállítás, amely az Iparművészeti Múzeumban zajlott. Ez az esemény különösen figyelemre méltó volt, hiszen a tárlatra különböző országok, többek között Franciaország, Belgium, Anglia, Németország, Ausztria, Olaszország és az Egyesült Államok művészei által készített gazdag plakátkínálat érkezett. Noha a kiállításon 14 magyar művész is részt vett, köztük Vaszary János, akinek a "Körkép az 1848-49-iki szabadságharcról. Bem-Petőfi" című alkotása szintén a nemzetközi trendekhez kapcsolódott, a többi magyar résztvevő az akkori időszakban már elavultnak számító historizáló stílust követte. A kiállítás tehát nem csupán a plakátművészet fejlődését segítette elő Magyarországon, hanem a nemzetközi művészeti irányzatokkal való kapcsolatfelvételt is előmozdította.

A magyar plakátművészet nemzetközi szinten jelentős lemaradással küzd, ami sürgeti a felzárkóztatást. E felismerés nemcsak a hazai művészeket, hanem számos kulturális intézményt, gyártulajdonost és kereskedelmi vállalatot is ösztönözött. E cégek például plakátpályázatokat indítottak, amelyek során a zsűrizés és a kiállítások szervezésében az Iparművészeti Társulat szakértelmét is igénybe vették. Nem sokkal később az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat is úgy határozott, hogy aktuális kiállításait plakátokon népszerűsíti. A pályázatok győztes művészei, mint Ipoly Sándor, Vaszary János, Fényes Adolf, Helbing Ferenc és Iványi Grünwald Béla, nemcsak a város utcáit díszíthették plakátjaikkal, hanem pénzbeli jutalomban is részesültek.

Abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy a plakátok révén nem csupán a művészet, a stílus és az intézmények világáról eshet szó, hanem a hirdetések mögött megbúvó mindennapi életről is. A kiállításon keresztül, korabeli tárgyak segítségével, betekintést nyerhetünk az új polgári lakások miliőjébe, a sport és szabadidő színes világába, az éjszakai élet pezsgésébe, valamint a modern nők egyre öntudatosabb szerepébe. A femme fatale karakterek, akik a századforduló művészetének középpontjában állnak, szintén fontos szerepet játszanak a plakátokon – emeli ki Katona Anikó, miközben a tárlat kiemelkedő darabját, Faragó Géza Tungsram Wolframlámpa 1912-1914-es plakátját vizsgáljuk. Az elegáns nőalak, aki a vízparton állva gyönyörködik a csillagos égboltban, és fekete macskája, igazi művészi értéket képvisel, hiszen nem véletlen, hogy a művész, akárcsak mestere, Mucha, festői ambíciókkal bírt.

Arról, hogy a plakátok túlnyomó többsége által hirdetett hurráoptimizmus, a társadalmi-gazdasági fejlődés és a boldog békeidők felszíne alatt az ország súlyos problémákkal küzd, csupán néhány falragasz árulkodik. Pedig az 1910-es évek elejének tüntetéshulláma, a soha nem látott léptékű kivándorlás, az egyre nagyobb mértéket öltő munkásszegénység és a nagyhatalmak között fokozódó feszültségek már előrevetítik a világ változását és ezzel együtt azt, hogy ebben a megváltozó világban a plakátra új feladatok várnak majd. De ez már egy másik történet, másik kiállítás témája.