Az önmagával való szembesülés élménye egy zenész számára különleges és mélyreható pillanatok sorát hozhatja el. Ahogy a dallamok között felfedezi saját érzéseit és belső világát, egyfajta érzelmi ébredés indul meg benne. Az akusztikus hangok és a szívből
Augusztus 21. estéjén, pontosan fél tízkor, a kolozsvári Bánffy Palota udvarán álltam. A várakozás izgalmával merültem el a pillanatban, miközben a pazar zenei élmény, a Jambalaya, már javában játszott. A kulisszák mögött, egyfajta elgondolkodásba merülve figyeltem a nézőteret. Ismerős arcok, barátok és régi szerelmek ragyogó szemei tűntek fel, ahogy ölelkeztek, miközben a körülöttük lévő örömteli nevetések és a pezsgő hangulat apró varázslatként szőtte át az estét. Mindez egy feledhetetlen élmény ígéretével kecsegtetett, amit csak fokozott a zene varázsa.
Eltöprengtem... a színpad nem csupán munkahely, hanem egyfajta szentély az öregedő zenész számára. Az évek során a technikai bravúrok talán veszítenek fényükből, a hang már nem olyan éles, a mozdulatok nem olyan könnyedek, mégis van valami, ami egyre inkább ragyog: a közönséggel való kapcsolat. Ez a kötelék nem csupán a tapsok és jegyeladások statisztikájára épül, hanem egy csendes, kimondatlan szövetségre, ahol a művész energiát ad, és cserébe energiát kap a közönségből - egy folyamatosan áramló körforgásban, ahol minden egyes koncert egy új lehetőség a lélek összekapcsolódására.
A zenész öregedése egy különös ellentmondás, hiszen nem a hanyatlás, hanem az érés folyamata. Míg a fiatalság a bizonyításról szól, az érett kor inkább a megosztásra helyezi a hangsúlyt. A közönség nem csupán a dallamokat hallja, hanem az évtizedek során felhalmozott tapasztalatokat, a vereségeket és diadalokat, az életkor előrehaladtával kialakuló, egyre gazdagabb hangzásokat. Minden egyes hang egy élettörténet darabja, amelyet a hallgatóság képes visszatükrözni. Ebből a mély, lassan formálódó békéből ered az a boldogság, amely nem az azonnali ujjongásban, hanem a megélt pillanatokban gyökerezik.
Az állandó energia titka nem csupán a biológia mélyén rejlik, hanem az emberi kapcsolatokban található. Egy öregedő zenész számára a közönség nem csupán hallgatóság, hanem társ és útitárs, néha pedig gyóntató is. Amikor a reflektor fénye alatt a színpad és a nézőtér közötti határ elmosódik, megszületik a tiszta, kölcsönös boldogság. Ez az energia nem mérhető decibelekben vagy pulzusszámban – ez az energia a létezés igazi megnyilvánulása.
Az öregedő zenész boldogsága tehát nem abból fakad, hogy még mindig képes játszani, hanem abból, hogy a közönség még mindig vele akar játszani - és ez az együttes játék a legnagyobb ajándék. Megelégedve és boldogan nyitottam szállodám ajtaját. Remek este volt... még mindig a hatása alatt vagyok... köszönöm.
