Egy halfesztivál színes forgatagában, ahol a frissen fogott halak illata keveredik a fűszeres ételek gőzével, könnyen elmerülhetünk a gasztronómiai élvezetek tengerében. Azonban nem csupán a kulináris élmények vonzzák a látogatókat; itt találkozik a helyi

Nem áll szándékomban Pintér Tamást, vagy akár Pintér Tamásékat védeni. Esetükben nem is szükséges az én támogatásom. De hadd magyarázzam el, miért érzem szükségét ennek az elhatárolódásnak... A hétvégén megrendezésre került a halászlé fesztivál a Városháza téren. Bár nem tudtam részt venni, mégis figyelemmel kísértem a közösségi médiában megjelenő hozzászólásokat. Az ottani vélemények igazából nem tartalmaznak semmi igazán meglepőt. Mint ahogyan az minden hasonló népünnepségnél lenni szokott, vannak, akik lelkesednek érte, és vannak, akik elutasítják. Ez a jelenség nem új keletű; ahogy az ókori bölcsek is mondták: ízlések és pofonok különböznek.

Olvasom a kommenteket. Van, aki azt kifogásolja, hogy egy szelet lében úszó halszeletért 4000 magyar forintot kértek el. Mások meg a műsor színvonalát vagy annak hiányát kérik számon a városvezetésen.

Pedig... Azt hallom az acsarkodóktól, akik az ellentétes véleményekkel próbálnak megnyugtatni, hogy a szegény városvezetésnek semmi köze nem volt ezekhez az eseményekhez. Nem ők állították össze, és nem ők irányították az eseményeket. Az egész ügy egy olyan cég műve, amely kifejezetten ilyen rendezvények szervezésére specializálódott, s ebből próbál profitálni.

Tehát a városvezetés nem volt az, aki meghatározta a műsor irányvonalát, vagy hogy mennyi hal kerüljön a halászlébe – hal nélkül vagy éppen fordítva. Legfeljebb annyira szorították magukat, hogy beálltak a zsűribe, kezet ráztak a választókkal, és mosolyogtak a szelfik kedvéért. Ilyen a világunk... Van, akinek a pénz számít, másoknak meg a szavazatok. Ha minden simán megy, akkor a siker közös érdem, de ha valami elakad, akkor ahhoz semmi közük, de tényleg semmi.