Európa történetének sötét és titokzatos fejezetei között szerepelnek olyan kultúrák is, amelyek kannibálizmussal foglalkoztak. A kontinens különböző pontjain, a neolitikumtól kezdve egészen a középkorig, nyomok találhatók arra, hogy egyes közösségek valam

A kannibalizmus sokak számára egy távoli, egzotikus jelenségként él a köztudatban, pedig Európában is találhatók erre vonatkozó bizonyítékok, még a középkorból származóan is.

A modern európaiságot sokan a civilizáció előörseként értelmezik, amely világítótoronyként világítja meg a barbár területek sötétjét. Az egyik legszembetűnőbb különbség, ami az európaiakat megkülönbözteti más kultúráktól, az emberi kannibalizmus teljes hiánya: mi nem fordulunk egymás ellen, és nem tekintjük embertársainkat táplálékforrásnak.

Egy nemrégiben közzétett kutatás meglepő felfedezése azt mutatja, hogy a legszörnyűbb és legkegyetlenebb tevékenységek, amelyeket eddig távolinak és idegennek gondoltunk, valójában sokkal közelebb állnak hozzánk, mint azt valaha is sejtettük.

A kutatást Abel de Lorenzo Rodríguez történész ismertette a The Conversation hasábjain.

A kannibalizmus hátterében többféle motiváció áll, amelyek közül a táplálékszerzés mellett fontos szerepet játszanak a vallási és gyógyászati indítékok is. A középkor sötét időszakaiban, amikor éhínségek, háborúk és lázadások sújtották a társadalmakat, sok ember kétségbeesetten nyúlt az emberi hús fogyasztásához, hogy túlélje a szélsőséges körülményeket. Emellett létezett egy olyanfajta kannibalizmus is, amely a hiedelmekre épült: sokan úgy vélték, hogy bizonyos emberi testrészek különleges gyógyító erővel bírnak, és ezek fogyasztásával egészségi állapotuk javulását remélték.

Éhínséghez köthető kannibalizmusra került sor az első keresztes hadjárat idején: 1098-ban Ma'arra ostromát követően a keresztes hadak a legyőzött muszlimok testét feldarabolták s elfogyasztották, erre mind a keresztény, mind az arab források kitérnek.

Az emberi test darabokra bontása évszázadokon át az egyik legismertebb módszer volt, amellyel őseink próbálták kezelni a különféle betegségeket. A római kor végén és a középkor hajnalán már olyan törvények születtek, amelyek megtiltották a sírok megbontását, és megakadályozták, hogy az emberek megszentségtelenítsék ezeket a helyeket, hogy testrészeket vagy vért nyerjenek belőlük.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a törvények szigorúan felléptek azokkal szemben, akik a sírokat "gyógyító" emberi testrészek forrásaként használták. Ezek a jogszabályok nem véletlenül jöttek létre; egyértelműen a létező gyakorlatok miatt volt szükség rájuk, hogy megakadályozzák ezt a kifogásolható tevékenységet.

A kereszténység térnyerésével a bűnöket és büntetéseiket taglaló művekben is helyet kaptak e tiltások. Például, aki emberi vért vagy vizeletet ivott, az 7 éven át kellett püspöki felügyelet alatt kenyéren és vízen éljen büntetésként. A 7. század végére azokat az állatokat is tisztátalanná nyilvánították, amelyek emberi testrészeket ettek, tilos volt ezek elfogyasztása.

Több egyházi rendelet is kimondta, hogy tilos a vér vagy a sperma fogyasztása, illetve ételekhez való hozzáadása, mivel ezekhez mágikus és gyógyító tulajdonságokat társítottak. Ezen tilalmak többszöri megfogalmazásának hátterében az állt, hogy ezek a gyakorlatok már elterjedtek voltak a közösségekben.

Maga a kereszténység se volt mentes azonban ezektől a rítusoktól. A csodatévő szentek testrészeit is felhasználta az őket imádó nép gyógyászati célokra. Mindezt annak ellenére tették, hogy még az is tiltott volt, hogy a szentek testét vagy a relikviáikat megérintő dolgot elfogyassza valaki. Sok esetben a testek kenéséhez használt olajat, vagy a síron átszivárgó vizet, a port vagy a köveket tartották gyógyhatásúnak.

A múmiák fogyasztása az ókori Egyiptomban is hasonlóan érdekes és ellentmondásos kérdéskör volt: a porrá zúzott maradványokat gyógyszerként használták fel Európában. Ennek a gyakorlatnak azonban valószínűleg egy félreértés vagy pontatlan fordítás állt a hátterében. Az arab forrásokban a "mumiya" kifejezés eredetileg nem a múmiákra, hanem egy bitumenszerű gyantára utalt, amelyet a helyi gyógyászatban, például sebek kezelésére alkalmaztak.

A fordítók azonban nem ismerték fel a különbségeket, és összekeverték a gyantát az egyiptomi múmiákkal, így az ókori holtak pora Európába került. Csak amikor ez a tény világossá vált, akkor hagyták abba ezt a gyakorlatot, ami körülbelül a 18. századra tehető.

A testrészek fogyasztása nem ért véget azonban a középkorban. Még 1759-ben is szó volt az emberi háj, vér és vizelet gyógyászati célú fogyasztásáról egy francia kiadványban. E szokással hozható összefüggésbe a romantika korának irodalmában felbukkanó vérfarkas vagy vámpír legendás alakja is. Nemcsak a vér, de a koponya is "gyógyhatású" volt.

A 17. századi Angliában a porrá zúzott koponyacsont kivonata szinte varázslatos gyógyírként működött, amelyet az epilepsziától kezdve a gyomorfájásig számos betegség kezelésére használtak. Emellett a koponyákon megtelepedett moha is gyógyszerként értékelték, így a korszak orvosi hagyományai igencsak különleges és gyakran meglepő módszereket alkalmaztak a gyógyításban.

A 20. század során több tragikus éhínség sújtotta az emberiséget, amikor a túlélés érdekében az emberi testek is táplálékul szolgáltak. Ilyen borzalmak zajlottak a Szovjetunióban 1921-22 és 1932-33 között, valamint a második világháború alatt. A kannibalizmus mára inkább a thriller műfajának sötét világába száműzött jelenség lett, hiszen olyan ikonikus karakterek, mint Hannibal Lecter, a filmvásznon kelnek életre. Azonban nem csupán a fikcióban találkozunk ezzel a jelenséggel: a 21. században, 2001-ben egy német fiatalember brutális módon megölte és részben elfogyasztotta áldozatát, amiért azóta is életfogytig tartó börtönbüntetését tölti.