Amikor elérkezik a 40. születésnapom, úgy tervezem, hogy plasztikai beavatkozásra adom a fejem. Úgy érzem, hogy ez a lépés segíthet abban, hogy jobban érezzem magam a bőrömben, és kicsit felfrissítsem a megjelenésemet. Az évek múlásával mindannyian változ

Egy ideje már tudom: ha eljön a negyedik iksz, néhány apróbb plasztikai beavatkozást szeretnék elvégeztetni. Nem azért, mert "muszáj", nem is azért, mert valaki azt sugallta volna, hogy szükséges - egyszerűen csak azért, mert úgy érzem, ezektől a dolgoktól jobban fogom érezni magamat a bőrömben. És szerintem ennek bőven elég indoknak kellene lennie.

A legelső, amit szeretnék, az a szemem körüli terület felfrissítése. Mindig is táskásak voltak a szemeim, már egészen gyerekkoromban is, akárcsak az anyámnak meg az ő anyjának is. Valószínűleg ez valami genetikai dolog nálunk.

Az utóbbi időszakban azonban feltűnt, hogy a táskák mérete folyamatosan nő, színeik egyre sötétebbek és formájuk is egyre inkább karika alakúvá válik. Ettől fogva a tekintetem gyakran fáradtnak mutatkozik. Ez a változás, bár nem fájdalmas és másokat nem zavar, számomra mégis jelentős hatással van.

A másik ilyen terület az ajkam: ha elkezd veszíteni a teltségéből vagy a hidratáltságából, szeretnék egy kevés hialuront beadatni. Nem feltűnőt, nem túlzót, csak annyit, hogy visszakapjam azt az állapotot, amit természetesnek érzek magamon. Sok időbe telt, míg elfogadtam a telt ajkaimat, amik miatt általános iskolában még csúfoltak, felnőttként azonban a szexepilem részeként tekintettem rájuk. Mostanra úgy megszerettem őket, hogy nem akarom elengedni, hiszen az identitásom részévé vált, hogy a megszokottnál vastagabb, húsosabb ajkaim vannak.

Tudom, hogy a plasztikához való viszony nagyon megosztó. És igen, sokáig én is kicsit elszörnyedtem, ha egyáltalán csak eszembe jutott a lehetőség erre. Miért van bennem vágy arra, hogy változtassak? Nem azt kéne üzenni a világnak, hogy minden ráncommal együtt szeretem magam, és nem érdekel, ki mit gondol?

Aztán felfedeztem: valójában teljesen mindegy, mások mit vélekednek. Az igazi kérdés az, hogy én hogyan viszonyulok a saját testemhez és érzéseimhez.

Nem vágyom arra, hogy visszafordítsam az idő kerekét, és az arcom átalakulását sem akarom megállítani. Sőt, úgy vélem, az öregedés egy különleges szépséget hordoz magában. Izgatottan várom, hogy lássam, ahogy a szerelmem arca is a múló évek alatt alakul, miközben együtt tapasztaljuk meg az életet. Ugyanolyan szeretettel és kíváncsisággal tekintek a saját változásaimra is. Ugyanakkor szeretnék egy kis irányítást gyakorolni a folyamat felett. Nem célom megállítani az időt, de szeretném finoman befolyásolni a fejlődést. Ez nem más, mint a saját magam ápolása – akárcsak a bőrápolás, a mozgás vagy az egészséges táplálkozás.

A negyvenéves kor ma már teljesen más jelentéstartalommal bír, mint harminc évvel ezelőtt. A hatvanas éveink nem azt a képet festik, mint régen, és a hetven is lehet egy dinamikus, aktív időszak. Én is így szeretném megélni az öregedést: nem mereven ragaszkodva a fiatalsághoz, de nem is elfordulva attól a testtől, amelyben élek. Ha például a hetvenes éveimben még mindig vágyom a munkára, utazásokra és a társasági életre, miért ne formálhatnám meg a külsőmet ennek megfelelően? Végül is, az én döntésem, az én arcom tükrözi mindazt, amit szeretnék.

Végső soron ez az egész arról szól, hogy önmagamra találjak. Arról, hogy amikor a tükörbe nézek, ne egy ismeretlent lássak, hanem azt a nőt, aki büszkén és elégedetten viseli a saját bőrét. Ha ehhez néhány apró változtatás szükséges, hogy elhalványítsam az idő nyomait, akkor azt meg fogom tenni. És ha ezáltal boldogabbá válok, akkor senki más véleménye vagy kritikája nem fog eltántorítani ettől az úttól.