Hoffmann Dezső – egy nemzetközileg elismert tehetség, akiről könnyedén lemondtunk. A cikk bemutatja Hoffmann Dezső pályafutását, akinek neve összefonódik a művészet és a szórakoztatás világával. Az elmúlt évek során sokan figyelemmel kísérték karrierjét,
Bár a Beatles népszerűsége az évek során némileg csökkent, ők voltak a popkultúra első világsztárjai. Ha csak annyit mondunk, hogy John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr, valószínű, hogy mindenki egy emberként válaszolja: ők a Beatles, Liverpool büszkesége, ami mellett most Szoboszlai Dominik focizik. Azonban kevesen ismerik a történetet, amely szerint a világsikerhez elengedhetetlenül hozzájárult a csapat udvari fotósa, Hoffmann Dezső. A magyar zsidó származású művész Selmecbányán látta meg a napvilágot az Osztrák-Magyar Monarchia idején, és mindig büszkén vallotta magát magyarnak. Míg a szlovákok máig lelkesen keresik nevét, nekünk, magyaroknak, talán nem is jutott eszünkbe, hogy megemlítsük őt.
- Tisztelt Hoffmann Úr! Magyar újságírók vagyunk, és szeretnénk lehetőséget kapni egy interjúra Önnel!
Az idős férfi ránk pillantott, majd mosolyt varázsolt az arcára: - Örömmel üdvözlöm önöket, de ha kívánják, áttérhetünk a magyar nyelvre is. A Dezo Hoffmann név valójában a felvidéki Hoffmann Dezsőt rejti – ez a beszélgetés Szántó Péter újságíró és a világszerte elismert művész, Hoffmann Dezső között zajlott, amikor Szántó interjút kért tőle.
De a híres szlovák fotótörténész, Marián Pauer - aki monográfiát írt róla - is elismeri, hogy Hoffmann Dezső magyar anyanyelvű családban született 1912-ben Selmecbányát, majd prágai kitérővel jutott el a világhírig.
Nem ő volt az egyedüli a fotográfusok között; valójában a világszerte elismert fotósok jelentős része a magyar nyelvterületről indult el. Gondoljunk csak Ata Kandóra, Robert Capára, vagy a szepsi gyökerekkel bíró Juan Gyenesre, akinek munkássága ma is elismerésnek örvend. André Kertész és Martin Munkácsi neve is jól cseng a nemzetközi fotográfiai közéletben, és még hosszasan sorolhatnánk azokat, akik maradandót alkottak. Míg a világ más tájain nagyra értékelték őket, Magyarországon a fotográfia műfaja sokáig háttérbe szorult. Ma viszont egy olyan világban élünk, ahol okostelefonokkal tömegesen készülnek gyenge minőségű fényképek, melyek digitális technológiákkal tovább rontják az amúgy is megkérdőjelezhető értéküket.
Hozzuk közelebb Friedmann Endre, vagyis a világhírű Robert Capa szavaival: "Ha a képeid nem elég jók, akkor nem voltál elég közel." E mondat mögött a mély érzések és a szenvedély állnak, amelyek nemcsak a fotográfiához, hanem az élethez is kapcsolódnak. Capa nagy szerelme, Gerda Taro, tragikus módon mindössze 26 évesen veszíti életét a spanyol polgárháborúban, míg ő maga 40 évesen, 1954-ben, Indokínában lép aknára, és ezzel a fényképezőgép mellett az életét is elveszíti. Az ő ars poeticájukra teljes mértékben érvényes, hogy túl közel voltak a történelemhez, ám képeik örökre rögzítették azokat a pillanatokat, amelyek a világ kulturális emlékezetének nélkülözhetetlen részévé váltak. De nem mindenki vállalkozott ilyen kockázatos kalandra. A stábfotósok, műtermi fotósok és szociofotósok is kulcsszerepet játszottak a kor társadalmi és kulturális valóságának feltérképezésében és megörökítésében. Ők, bár távolabb álltak a háborúktól és a válságoktól, képesek voltak olyan képeket készíteni, amelyek szintén mély hatással voltak a közönségre, és hozzájárultak a múlt megértéséhez.
Ha ezek a felvételek nem készültek volna el, ma sokkal nehezebben értenénk meg az adott korszakot. Hiába írta meg például Jókai Mór több tíz oldalon keresztül az aktuális divatot vagy városképet, a mai digitális világban, ahol a képek dominálnak, ezek a szövegek alig nyújtanak segítséget. Egyrészt kevesen olvassák ezeket a műveket, másrészt a mai olvasónak nehézséget okoz, hogy az írók által részletesen megfestett világot elképzelje. Az említett időszakban egy-egy fénykép készítése igazi eseménynek számított, sokan hosszú időt és energiát fektettek egy-egy családi portréba, és az elkészült kép mindig ünnepi pillanatot jelentett. A szociofotók különösen a történészek számára voltak értékesek, míg a hatalom, amely gyakran próbálta eltüntetni a valódi mélységet, kevésbé örült nekik. Különösen jelentős volt a húszas évek végén a Sarló mozgalom helyzetfeltáró gyűjtőútja, amely nemcsak a betiltott szociográfiai beszámolókat (mint például Fábry Zoltán munkái), hanem a képi valóságot is magába foglalta.
E hosszasnak tűnő fotótörténeti bevezető után merüljünk el mai portréalanyunk, Hoffmann Dezső (Dežo Hoffmann, Dezo Hoffmann, Dezider Hoffmann) izgalmas életútjában. Dezső Selmecbányán született, nem sokkal a nagy háború kitörése előtt, a boldog békeévek utolsó napjaiban. Gyermekként elvesztette apját, így édesanyjával Zsolnára költöztek, ahol rokonoknál kerestek menedéket. Itt fejezte be az alapiskolát, de a középiskolai tanulmányait kénytelen volt félbehagyni, mivel a nagykorúságot elérve behívták a csehszlovák hadseregbe Pösténybe. Mindössze 18 éves volt, amikor Zsolnán újra folytathatta a tipográfiai tanulmányait, ám ez sem tartott sokáig; egy év elteltével már Prágában találjuk, ahol kezdetben újságírói ambíciókkal lépett a színre. Az anyagi megélhetés érdekében azonban jegyszedőként vállalt munkát egy színházban, ahol találkozott Otto Heller operatőrrel. Heller éppen az AB Studio új filmjén, az Extázison dolgozott, és e találkozás sorsfordító pillanatot jelentett Dezső életében.
A háborús évek sötét felhői közelednek, és a hírügynökségek, a hírnév és a jövedelem reményében, fiatalokat keresnek, akik bátran vállalják a kockázatokat. Így kerül Hoffmann Dezső a világhírű 20th Century Fox párizsi fiókjához, hogy elsőként örökítse meg Mussolini afrikai invázióját Etiópiában. Két év elteltével Spanyolországba utazik, ahol először Barcelonában a népi diákolimpiát fényképezi, amely a berlini nyári olimpia fasiszta propagandájának elleni tiltakozásként is értelmezhető. A helyszínen tartózkodva azonban nem kerülheti el a spanyol polgárháború kitörését sem, amely újabb kihívások elé állítja őt.
A híres nemzetközi brigád tagjaként, a magyar Rákosi-zászlóalj kötelékében kezdte meg harci pályafutását. Később a sajtóegységhez csatlakozott, ahol olyan legendás személyiségekkel dolgozhatott együtt, mint Robert Capa, Gerda Taro és Ernest Hemingway.
A férfiak túlélik, Taro és "alig pár hetes" spanyol felesége nem. A háborús időszaknak ezzel még nincs vége, sőt most kezdődik csak igazán. Miután a spanyol polgárháború elbukott, a dél-franciaországi Saint Cyprienbe internálták. Innen Londoba szökik, ahol belép az Eduard Beneš vezette emigráns csehszlovák kormány hadseregébe, majd tagja lesz a Királyi Légierőnek. Haditudósítóként megjárta Burma, India és Észak-Afrika hadszíntereit, de a normandiai partraszállásnál súlyosan megsebesül. Így számára akkor és ott véget ér a második világháború. Háborús felvételei ma a londoni Imperial War Museum féltve őrzött kincsei.
A háború utáni időszakban viszonylag csendesebb évek köszöntenek be, amikor Leicesterben megalapítja saját filmtársaságát. Bár ekkor még szoros kapcsolatban áll a politikai eseményekkel, Tito kérésére dokumentumfilmet készít Jugoszláviáról. Sajnos a vállalkozása végül csődbe megy, ezért kénytelen Leicesterből Londonba költözni, ahol különféle lapok számára ír és dolgozik.
Képeit látva 1955-ben Isadora Greenm a Record Mirror zenei hetilap szerkesztője hívja munkatársának, s akkor nem is sejti, hogy ez a hívás teljesen új irányt szab a pályájának. Újszerű fotótechnikájával hamar felhívta magára a figyelmet: mellőzte a fényképezőgép-állvány és a villanófény használatát, külső helyszíneken a mesterséges megvilágítást is, szembeszállva az akkor divatos technológia-központú szemlélettel.
Az újítás nem várt sikert arat, egyre több világlap keresi meg, így nemsokára már állandó munkatársa lesz a Daily Mirror, a Billboard vagy a News Chronicle lapoknak, s újonnan megnyitott londoni műterme előtt, a Wardaur Streeten világsztárok, Charlie Chaplin, Marilyn Monroe, Louis Armstrong, Marlene Dietrich vagy Frank Sinatra adják egymásnak a kilincset. Rajtuk kívül az angol popzene akkoriban még kezdőnek számító képviselői is szívesen készíttették plakátképeiket Hoffmannal, így pl. Cliff Richard, Adam Faith, Dusty Springfield, ahogy a Shadows együttes is.
1962 tavaszán egy különleges találkozásra kerül sor, amikor az akkor még csak ismerkedő Beatles zenekarral találkozik. A fiatal nő kedvéért Liverpoolba utazik, és ott egy varázslatos első látásra szerelem bontakozik ki közöttük.
Az együttműködés hirtelen véget ér alig három év után, amikor John Lennon azzal vádolja meg Hoffmant, hogy az együttes egyre növekvő hírnevét személyes gazdagodására használja fel. "Soha egy fillért nem kaptam a Beatles fényképészeként. Ha készítettem egy fotót, és az megjelent, azt az újság állta, ennyi volt az egész! Persze, a Beatles fotósaként ismertté váltam, ami más megrendeléseket is hozott, de minden egyes centért én dolgoztam meg, nem John Lennon! [...] Így haraggal váltunk el, de később természetesen sikerült kibékülnünk" - mesélte Szántó Péternek. Hoffmann azonban nem maradt munka nélkül, hiszen műtermében olyan világsztárok is megfordultak, mint Eric Clapton, David Bowie, Rod Stewart, Jimi Hendrix és a Rolling Stones zenekar.
A nyolcvanas években már egyre gyengélkedett, és ekkoriban főként az életművének feldolgozására összpontosított. 1982-ben a londoni Omnibus Press felkérésére készített egy válogatást a Beatles felvételeiből, amely a "With the Beatles - The Historic Photographs of Dezo Hoffmann" címet viseli.
A rendszerváltozás utáni időszakban, 1992-ben, Szervánszky Attila fordításában magyar nyelven is napvilágot látott a mű. Hoffmann Beatlesről készült képei a zenekar egykori vállalatához, az Apple Corps Ltd.-hez kerültek, míg a fotográfiai hagyatéka, körülbelül egymillió fényképből álló gyűjteménye a neves Rex Features fotográfiai ügynökség és archívum birtokába jutott.
Érdekes módon magánéletéről szinte sosem beszélt, állítólag első feleségével a spanyol polgárháború idején találkozott, de pár heti házasság után a spanyol asszony életét veszítette a harcok során. A második feleségét a második világháború idején ismerte meg, akitől egy lánya s egy fia született. Hoffmann Dezsőt 73 éves korában érte a halál Londonban, ahol a Golders Green zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra.
Se Magyarországon, se a szlovákiai magyarok körében nem cseng ismerősen a neve, igaz, nem is tettünk sokat érte. Nem úgy, mint a szlovákok, akik pár éve felújították a selmecbányai szülőházát, amit emléktáblával is elláttak (https://www.facebook.com/dezohoffman/). Az emlékházban nemcsak kulturális rendezvényekre kerül sor, de akár meg is lehet szállni az épületben. 2000-ben, majd 2021-ben Marián Pauer fotótörténész monográfiát jelentetett meg róla, amely elnyerte az Egon Erwin Kisch-díjat is. Három évvel ezelőtt pedig Patrik Lančarič Dežo Hoffmann - a Beatles fotósa címmel másfél órás dokumentumfilmet készített róla, amelyben a Beatles még élő tagjai s más híres portréalanyai is nyilatkoznak. Vagyis itt volna már az ideje, hogy mi magyarok is felfedezzük magunknak a magát magyarnak valló világhírű fotóst.
