A lelki betegségek terjedése olyan mértékűvé vált, hogy sokan egyre inkább azon töprengenek, vajon a normális állapotok szorulnak-e háttérbe, vagy csupán a mentális egészségügyi problémák válnak középponti témává a társadalomban. Mennyire valós a krízis,
Az asztrológiai és személyiségelemzések titka - a Barnum-Forer-hatás
Az embereket évezredek óta hajtja az olthatatlan vágy, hogy megfejtsék személyiségük és sorsuk titkát. A legnépszerűbb válaszokat nagyon hosszú időn át a horoszkópok szolgáltatták, amelyeket legalább ötezer éve készítenek asztrológusok. Az első tudományosnak hangzó személyiségelméletet az ókorban, a Kr. e. 5. században Hippokratész alkotta meg. Az asztrológiát később a tudomány zárójelbe tette, de a frappánsan hangzó diagnózisok és személyiségelemzések ellenére úgy tűnik, még mindig nem kerültünk sokkal közelebb a végső titokhoz. Az asztrológiát persze már áltudományos babonának tartjuk, pedig a pszichológia tudományos eredményei is mutatnak némi hasonlóságot vele.
Az 1960-as és '70-es évek határvonalán Michel Gauquelin, a francia pszichológus és statisztikus, egy rendkívül ötletes kísérlet révén kérdőjelezte meg az asztrológia megbízhatóságát. Az Ici Paris című lapban közzétett hirdetésében ingyenesen kínált személyre szabott horoszkópokat az olvasóknak, cserébe csupán annyit kért, hogy értékeljék az előrejelzések pontosságát. A válaszadók 94%-a úgy találta, hogy a kapott leírás pontosan tükrözi személyiségüket, és "rendkívül precíznek és éleslátónak" ítélte meg azokat.
Minden résztvevő ugyanazt a horoszkópot kapta, függetlenül a születési időpontjától. Az igazi meglepetés azonban az volt, hogy ez a horoszkóp nem másé, mint Franciaország leghírhedtebb sorozatgyilkosáé, dr. Marcel Petioté. Mégis, az emberek boldogan találtak magukra a sorok között, mintha a sorsuk egy különös fordulatot vett volna.
Ezt a jelenséget, amely a Barnum- vagy Forer-hatás néven ismert, Bertram R. Forer már 1948-ban bizonyította be egy különleges kísérlet keretében. A diákokkal kitöltetett személyiségtesztek után mindenkinek azonos eredményt adott, amelyet mégis szinte mindenki rendkívül találónak érzett. Ez a kutatás rámutat arra, milyen összetett és sokszínű a személyiségelemzés világa, és arra kellene ösztönöznie a pszichológusokat, hogy fenntartással közelítsenek ezekhez az eredményekhez.
Miért van ez így? Az emberi kategóriák, mint például a személyiségjegyek, valamint a bonyolultabb pszichológiai és pszichiátriai diagnózisok, nem olyan rigidak, mint a természettudományos fogalmak. Az emberi viselkedés rendkívül komplex és változatos, ezért szinte bármilyen jellemzőt vagy tünetet felfedezhetünk magunkban. Ezt figyelembe kell venni minden ilyen jellegű diskurzusban és elemzésben.
Az internetes öndiagnózisok világában is tudatosítani kellene a Barnum-Forer-hatást. A végtelen mennyiségben elérhető pszichológiai tesztekkel bárki bármilyen pszichés problémát képes magáról kideríteni, amit aztán lelkes pszichológusok és pszichiáterek örömmel vissza is igazolnak.
A pszichés diagnózisok népszerűsége szorosan összefonódik a pszichológia történetével. Ezt a jelenséget akár az elnevezések divatjának is lehetne nevezni, ami azt jelenti, hogy a személyiséggel kapcsolatos problémákat különböző időszakokban más-más terminológiával illetik. Emellett létezik a felismerés divatja is, amely arra utal, hogy egy újonnan megfogalmazott diagnózis gyorsan elérheti a széles körű elismerést, és az emberek egyre inkább hajlamosak azonosulni a megjelenő tünetekkel. Ez a tendencia nem meglepő, különösen a Barnum-Forer-hatás fényében, amely rávilágít arra, hogy az emberek gyakran hajlamosak úgy érezni, hogy a általános megfogalmazások kifejezetten rájuk vonatkoznak.
A hisztéria volt az első diagnózis, amely a tizenkilencedik században kezdett elterjedni, és szinte bármilyen problémára rá lehetett húzni. Ezt követte a neurózis, amelynek kiváltó okaként a modern élet stresszes környezetét emelték ki. Ezt az érvet szinte minden későbbi generációban alkalmazták. Később megjelent a depresszió diagnózisa, amely akkoriban még idegösszeroppanás néven volt ismert.
Az ötvenes években megérkezett a Valium-korszak, amikor a szorongás kezelésére szánt gyógyszerek szinte mindenki életében megjelentek. Ekkoriban a középosztálybeli családanyák körében különösen elterjedté vált a Valium, amelyet boldog-boldogtalan felíratott. Ekkor hódítottak a szorongásos zavarok, és a legfurcsább tünetek között emlegették a frigiditást. Ezt a jelenséget pszichoszexuális zavarnak tekintették, amely a nők szexuális passzivitását tükrözte, és sokszor a társadalmi elvárásoknak való megfelelés következményeként értelmezték.
Már a '70-es években megjelent diagnózisként az anorexia nervosa és a bulimia. Aztán a '80-as évek végén megérkezett a depresszió-diagnózis újabb hulláma. (Ez szorosan összefüggött a Prozac 1987-es megjelenésével, ami több kutatás szerint önmagában növelte a diagnózisok számát, vagyis egyfajta betegségmarketing-hatása volt. Még a világ legboldogabb országában, Dániában is a nők legalább 12 és a férfiak 7 százaléka is szedi ezt a gyógyszert).
A '90-es évek hozták el a ma is "népszerű" borderline személyiségzavart, és a PTSD (poszttraumás stressz szindróma) női formáit. A tinédzser lányok önsértése ekkor kezdett klinikai kategóriává válni.
Elérkeztünk a jelenkorhoz. A depresszió és borderline személyiségzavar mellett a bipoláris zavar diagnózisa is egyre gyakrabban kerül előtérbe. Az ADHD, vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, mint „slágerdiagnózis” terjedt el, és már nem csupán férfiakat érint, hanem nőknél is egyre többször diagnosztizálják. Emellett a genderdiszfória, amely korábban főként férfiaknál volt ismert, most már a lányok körében is megjelenik.
Ahogy említettem, a különböző leírások gyakran hasonló tüneteket rejtenek magukban. Gondoljunk csak a 19. századi hisztériás rohamokra, amelyek napjainkban valószínűleg pánikzavar, PTSD vagy konverziós zavar formájában kapnának diagnózist.
Napjainkban ezek a kategóriák már egyaránt érintik a férfiakat és a nőket, bár a nők továbbra is a domináló csoportot alkotják. A huszadik század első felében felmerült női diagnózisokat a feminista mozgalmak kulturális diagnózisnak titulálják, mivel véleményük szerint ezek nagymértékben a korabeli női eszményekhez való alkalmazkodás eredményeként születtek, így elsősorban kulturális gyökerekkel rendelkeznek.
Kiemelkedően lényeges hangsúlyozni, hogy ez nem zárja ki a lelki problémák és lelki betegségek létezését.
Tegyük hozzá gyorsan: ez bizonyos tekintetben éppen azoknak rossz, akik valódi segítségre szorulnak.
A huszadik század során a pszichés diagnózisok mellett a horoszkópok is népszerűséget nyertek, ám a kettő között egy lényeges különbség húzódik meg. Míg a pszichológiai tünetek gyógyszeres kezelést igényelhetnek, a horoszkópokban található személyiségjegyek nem kerülnek orvosi beavatkozás alá. Ritkán fordul elő, hogy valaki a horoszkópja alapján orvosi segítséget kér, mondván, hogy nem szeretné, ha az általa olvasott jellemzők valósággá válnának. Pedig a horoszkópok által leírt karakterjegyek és a pszichés tünetek között sokszor átfedések találhatók. Az alábbiakban három hasonló leírást fogok bemutatni, amelyek ezt a párhuzamot szemléltetik.
Ezek nagyon hasonló személyiségeket, mondjuk úgy, diagnózisokat takarnak, de mégis komoly különbségek van az illető életére vonatkoztatott következményeikben.
Az első sor a DSM-5 által meghatározott ADHD diagnosztikai kritériumait tükrözi, míg a második a született Ikrek csillagjegy jellemzőit taglalja, a harmadik pedig a Nyilas horoszkóp sajátosságait emeli ki. Bár a három terület között van némi átfedés, az ADHD-t gyógyszeres kezeléssel próbálják orvosolni, míg az Ikrek és Nyilas jellemzőket gyakran tudománytalan hiedelmeknek tekintik, amelyek esetében inkább a naivitást érdemes kezelni. Ennek ellenére, ahogy az első fejezetben is láthattuk, bárki, aki kezébe veszi ezeket a leírásokat, könnyen úgy érzi, hogy az ő személyiségére is illik valamelyik jellemzés. Hiszen a legtöbb ember időnként tapasztal szétszórtságot, elhagyja a dolgait, nem tudja befejezni a rá bízott feladatokat, türelmetlen, és nehezen viseli az unalmat.
Az igazi eltérés azonban a folytatásban rejlik. A horoszkópkészítők jól tudják, hogy minden negatív jellemzőhöz tartozik egy pozitív ellenpár is, és arra ösztönöznek, hogy ezeket kihasználjuk előnyünkre. Ezzel szemben az ADHD kezelési megközelítése a negatív vonások kiiktatására összpontosít, ahelyett, hogy a pozitív aspektusok megerősítésére helyezné a hangsúlyt.
Fedezzük fel, hogyan alakulnak a horoszkópok karakterisztikái, és milyen pozitív vonások jellemzik az egyes csillagjegyeket. Minden egyes jegy különböző erősségekkel bír, amelyek hozzájárulnak a személyiség gazdagságához. Például az Oroszlánok magabiztossága és vezetői képességeik inspiráló hatással vannak másokra, míg a Halak empátiája és kreatív gondolkodása mély érzelmi kapcsolatokat teremt. A Kosok dinamizmusa és bátorsága mindig új kihívások elé állítja őket, míg a Szűz precizitása és analitikus gondolkodása segíti őket a problémák megoldásában. Minden csillagjegy egyedi erényei révén hozzájárul a világ sokszínűségéhez és szépségéhez. Most nézzük meg egyes jegyeket közelebbről, és ismerjük meg ezeket a lenyűgöző pozitív tulajdonságokat!
Úgy vélem, ezzel világosan rávilágítottam a problémára. Ha bizonyítani tudjuk, hogy a horoszkópok leírásában bárki könnyedén magára ismerhet, akkor a betegségek tüneteivel kapcsolatosan is körültekintően kell eljárnunk. Sőt, még óvatosabbnak kell lennünk, hiszen míg ha valaki Nyilas, az nem jár különösebb következményekkel a megítélésében, addig az ADHD diagnózis már egészen más helyzetet teremt. Ez ugyanis egy olyan állapotot jelent, amely egy, mondhatni, problémás személyiséget takar, akinek speciális kezelést igényel, és az oktatási rendszerben is külön figyelmet érdemel. A szülők nem csupán azt mondják, hogy "a fiam annyira szétszórt, hogy mindig elveszíti a kulcsát, és az iskolában nagyon rossz a teljesítménye", hanem inkább úgy fogalmaznak: "a fiam ADHD-s, és gyógyszeres kezelés alatt áll".
Nick Haslam ausztrál pszichológus szerint a globális színtéren a mentális diagnózisok folyamatos bővülését tapasztaljuk.
Egyre több viselkedésfajtát vonnak be pszichiátriai kategóriák alá. Ez pedig azért van, mert a szakma és a társadalom újraértelmezi, mit tekint "normálisnak" és "kórosnak". Már nem lehet csak úgy szétszórtnak, elevennek, visszahúzódónak, szomorúnak, magunknak valónak lenni, mert ez mind diagnózis. A diagnózisokkal pedig az a baj, hogy működik velük kapcsolatban a Haslam és Ian MacDougall Hacking filozófus által leírt looping-hatás, vagyis a visszahatás, az önbeteljesítő hurok. A diagnosztizáltra a környezete és ő maga is elkezd a diagnózisának megfelelően tekinteni, ezzel pedig bezárja egy skatulyába, és arra ösztönzi, hogy a diagnózisnak megfelelően viselkedjen, környezetét pedig arra, hogy így tekintsen rá.
Ahogyan észlelhetjük, a társadalom és a szakmai közeg fokozatosan egyre szűkebb keretek között értelmezi a normalitást. Ennek következményeként komoly hatásokkal kell szembenéznünk.
Hogy mennyire súlyosak, nézzük meg az Egyesült Államok pszichés betegségekre vonatkozó adatait. A 12-17 évesek 11,4 százaléka rendelkezik ADHD-diagnózissal, a 3-18 évesek 3 százaléka autista, a 12-17 évesek 20,1 százaléka depressziós. Poszttraumás stressztől szenved a 13-18 évesek 5 százaléka, szorongásos zavaroktól a 3-17 évesek 7,1 százaléka, és viselkedészavarban szenved 3,5 százalékuk. Ezenkívül még diagnosztizálnak evés-, alvás-, tanulási és személyiségzavarokat. A számok között nyilván vannak átfedések, de csupán egyetlen évben,
Azok aránya, akiknek valaha diagnosztizált módon küzdöttek pszichés problémákkal, 49,5 százalék. Ez pedig egyértelműen mutatja, hogy nem a gyerekekkel, hanem a felnőtt világgal van a baj, mert ha a gyerekek fele tér el a normálistól, akkor a normálissal mint kategóriával van gond.
A témát számos szempontból meg lehet közelíteni, én most hármat emelnék ki. Ebben a tanulmányban alaposan vizsgáljuk az ADHD-t, míg a "The Loss of Sadness: How Psychiatry Transformed Normal Sorrow into Depressive Disorder" című műben a depressziót elemezzük, amely a természetes, időszakos szomorúság diagnosztikai kategóriába való átminősítésével foglalkozik.
A karrier, a jó iskolai előmenetel kérdése, az az állítás, hogy ha "nem jó iskolába" jár a gyerek, "nem kap megfelelő nevelést", akkor nem lesz sikeres felnőtt, új vallássá vált.
A tanárok és a szülők gyakran nehezen viselik, ha gyermekük nem a megszokott, "normális" módon viselkedik. Az általuk észlelt tüneteket sokszor kórosnak tartják, nem pedig a természetes fejlődés részeként. A mai társadalomban a normák határai annyira szűkre szabódtak, hogy számos gyermek már nem felel meg ezeknek az elvárásoknak. A szülők gyakran képtelenek elfogadni, hogy gyermekük "eltér a normától", és ezáltal nem olyan, mint amilyennek álmaikban megjelenik – ezért sok esetben orvoshoz fordulnak, hogy "kijavítsák" őt.
De van itt más is. Egy iskolában már az osztályból sem lehet kiküldeni a gyereket, ha nem viselkedik "normálisan". Ezért a szülőknek és a tanároknak nagyon kevés eszközük maradt, és egyszerűbb a frusztrációjukat úgy elfojtani, hogy diagnosztizáltatják a gyereket. Így már nem a nevelés felelőssége, hanem orvosi kérdés a gyerek viselkedése. Vagyis nem a gyerek nevelése a probléma, hanem a betegség, a zavar, amivel meg kell küzdeni. A szülő és a tanár pedig keveset tehet, csak várja az ördögűző/pszichológus segítségét.
És van egy másik jelenség, amit a diagnózisok presztízsfunkciójának is neveznek - ez részben ellenkezője az előzőnek. Egyes szülők különlegesnek, egyedinek szeretnék látni a gyermeküket. Már többen rámutattak arra a jelenségre, hogy ezek a diagnózisok azért népszerűek a középosztálybeli szülők körében, mert "megkülönböztető jegyként" szolgálnak: nem "rossz" a gyerek, hanem "különleges neurológiai működésű". Ez részben a hírességek hatása.
A harmadik tényező a gyakorlati előnyök meglétét jelenti. A gyermekek különféle iskolai kedvezményekben részesülhetnek, például felmentéseket kaphatnak bizonyos tantárgyak alól, vagy különleges bánásmódot élvezhetnek. Néhány országban lehetőségük nyílik különleges kezelésekre, sőt, akár szociális támogatásokra is jogosultak lehetnek. Ezen kívül a szülők számára extra szabadnapok is elérhetők, ami szintén jelentős motiváló tényezőként hat a diagnózis felállítására.
Amit most szeretnék megosztani, az nem csupán a gyermekekre vonatkozik. A házassági nehézségeket sokan úgy próbálják orvosolni, hogy a férj vagy a feleség diagnózisára és gyógyszeres kezelésére fókuszálnak.
Fontos megemlíteni, hogy a diagnózissal érintettek sok esetben legálisan használhatnak amfetamin-származékokat, ami számos ember számára jelentős motivációt jelent, még a környezetemben is tapasztalom ezt. Ezek a szerek, ha nem vezetnek függőséghez vagy komolyabb drogproblémákhoz, viszonylag kevés kárt okoznak. Azonban a '60-as és '70-es években súlyos függőségi válságok léptek fel, különösen az angolszász országokban, ahol a pirulák beceneve "mother's little helper" volt – ezt a Rolling Stones is megörökítette egy dalban. Manapság a fogyasztás sokkal szigorúbban van ellenőrizve, de a két jelenség összefonódása továbbra is megmarad.
Ebből a helyzetből úgy tűnik, nincs kiút. A gyógyszergyártók, akik folyamatosan bővítik termékeik körét, elégedetten dörzsölik a kezüket. Egyre több klinika nyílik az újonnan felismert diagnózisok nyomán. A szakemberek folyamatosan fejlesztik tudásukat, míg a média egyre inkább tele van ADHD- és hasonló tesztekkel, amelyek a közösségi oldalakon terjednek. A legelkeserítőbb talán az, hogy - ellentétben a horoszkópokkal - ezeknek a megállapításoknak a megbízhatósága nem kérdőjelezhető meg, hiszen tudományos módszerekkel készültek, így nem tűrik a kritikát.
Minden nehézség ellenére ez a jelenség is csupán egy átmeneti trend. A jövőbeli generációk valószínűleg kulturális diagnózisként fognak hivatkozni rá. Így tehát bátran állíthatjuk, hogy ennek a korszaknak is el fog jönni a vége. Ugyanakkor biztosak lehetünk abban is, hogy valami új fogja átvenni a szerepét, hiszen az emberi kultúra folyamatosan fejlődik, és mindig keres valami frisset, ami új értelmet ad a mindennapoknak.
Kétségtelenül kedvező lenne, ha figyelembe véve a gyerekek helyzetét, valamilyen pozitív változás következne be, hiszen a jelenlegi irányvonal aggasztó. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, alapvetően a gyerekneveléshez és a normális élethez fűződő viszonyunkat kellene átértékelnünk. Jelen pillanatban azonban sajnos nem tapasztalok semmilyen előrelépést ezen a téren.
A szerző egy sokoldalú személyiség, aki írói tehetségével, történészi tudásával és publicista munkásságával gazdagítja a kultúrát és a közbeszédet.
Ez a cikk az ÖT és az Index szerkesztősége közötti együttműködés eredményeként került fel a platformunkra. Ha tetszett, ne habozzon megosztani, hozzászólni, vagy ha még több hasonló tartalomra vágyik, látogasson el partnerünkhöz, az ÖT weboldalára!
