Kiotóban a legmeghatározóbb élményt a kimonós turisták sokasága jelenti – ez volt az én hetem Krusovszky Dénessel.

Az én hetem című sorozatunkhoz négy írót kértünk fel, hogy öt kulcsszót felhasználva írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Krusovszky Dénesnek most az alábbi készletből kellett ihletet merítenie: kincskereső, cselekvőképesség, elvtárs, blackout, futballtörténelem.

Arany hét. De nem a kincskeresés izgalmáról van szó, bár ki tudja, lehet, hogy abban a formában is felfedezünk valami értékeset. Valószínűleg nem a legmegfelelőbb időpont családi kiruccanásra Kiotóba - de hát mi most mégis itt vagyunk. Igen, tudom, most van iskolai szünet, és a korábbi terveink (Hirosima, Tokió) valamiért meghiúsultak, így maradt a közeli meseváros. Hogy valóban meseváros-e, arról majd később mesélek. Május első hete hagyományosan a japán belföldi utazók kedvenc időszaka, ez tehát az úgynevezett arany hét, vagy ahogy a helyiek hívják, Ōgon Shūkan vagy Gōruden Wīku. A név mindegy is. Az emberek vonatra szállnak, és felfedezik az országot. A Shōwa-nappal kezdődik (az egykori császár születésnapja), majd következik az alkotmány napja, a zöld nap, végül május 5-én a fiúgyerekek napja (a lányoknak külön ünnepük van). Akinek van egy kis józansága, az ilyenkor elkerüli a népszerű látnivalókat, de mi nem gondoltunk erre, és tudatosan vállaltuk a tömeget. És nem is bántuk meg, bár az igaz, hogy sok helyen valóban sokan voltak.

Amikor ezeket a sorokat papírra vetem, még mindig a gyönyörű Kiotóban tartózkodom. Az este már teljesen beborult, a város pedig fokozatosan elnémul, legalábbis azon a kis részen, amit az ablakon át látok. Az időeltolódás valóban megáldott, mert ha nem lennék hét órával előrébb, valószínűleg nem tudnám megosztani ezt a kis gondolatcsírámat. Cselekvőképességem, hogy úgy mondjam, így is hagy némi kívánnivalót maga után.

Azt most nem kezdem el felsorolni, hogy miket láttunk, majd máskor, máshogyan talán. Legyen elég annyi, hogy hiába caplattunk szorgalmasan, a kötelező helyszíneknek is csak egy kis részére volt elég az időnk. Még szerencse, hogy tényleg közel van Oszaka és Kiotó egymáshoz, lassú vonattal is negyven perc nagyjából, szóval mindenképpen jövünk még ide, nem is egyszer, az biztos. Viszont itt jegyezném meg, hogy az útikönyvek egytől egyig hazudnak, amikor azt mondják, három nap elég Kiotóra. Három hét is kevés lenne, persze attól függ, ki mit keres.

Eszembe jutott egy híres anekdota a római utazókról, amelyet egy pápa - ha jól emlékszem - mesélt el. A történet szerint megkérdezte a látogatókat, mennyi ideje tartózkodnak a városban. Az egyikük büszkén válaszolt: öt napja érkezett. A pápa erre csak legyintett: „Akkor már biztosan bejárta az egész Rómát!” A másik utazó viszont azt mondta, öt éve él itt. A pápa ekkor mosolygott és azt mondta: „Ugyan, akkor még semmit sem láttál a városból!” Valahogy így hangzik a dolog.

A népszerű útikönyvek közül az egyik, amely Oszakát említi, azt javasolja, hogy két nap bőségesen elegendő a város felfedezésére. Persze, ez csak akkor igaz, ha nem akarjuk alaposan megismerni a helyet, elvtársak!

Ezek a számok valószínűleg csupán a tömegturizmus nézőpontjából értelmezhetők. Buszra le, templomba be, buszra fel, célpont kipipálva. Nyilván van ennek is valamilyen értelme, bár egyelőre nem teljesen világos, hogy mi is az. Kb. húsz évvel ezelőtt Velencében tanúja voltam, ahogy egy óriási szállodahajó felúszott a Canal Grande torkolatáig, ami még a Santa Maria della Salute magasságát is meghaladta. Igazi tömegturisztikai blackout. Úgy bámultam, mintha egy horrorfilm egyik jelenetét látnám, és a mai napig kiráz a hideg, ha visszagondolok arra a pillanatra.

Kiotó utcáin egy különös jelenség fogadott: a kimonós turisták tömege, akik úgy tűnik, mintha elárasztották volna a várost. Hogy miért lett ez az őrület ennyire népszerű, az számomra rejtély marad. Mindenesetre a kimonót viselő emberek – főként nők, de férfiak is – zömmel külföldiek. A legtöbbjük kínai, amennyire meg tudtam állapítani, de ott voltak indiaiak, amerikaiak, németek, spanyolok, sőt néhány francia is. Cseh és lengyel párok is feltűntek a kimonójukban. A legérdekesebb látványt a muszlim nők nyújtották, akik a kimonójukat hidzsábbal kombinálva sétáltak a város zűrzavarában. Sokan ügyetlenül botladoztak a hagyományos japán szandálokban, míg mások inkább sportcipővel próbálták feldobni a szettet, ami végül elég komikus látványt nyújtott. Néhány férfi fakardot is hozott magával, míg néhány nyugati nő ázsiai sminkkel készült az Inari-hegy meghódítására. A túra csúcsára már kevesen jutottak fel közülük; a legtöbben már lent, a sok tori-kapu előtt készítették el a kötelező fényképeket, ezzel teljesítve a feladatukat. Ha japánként nézném ezt a kimonós túrázást, valószínűleg zavarba ejtő lenne. De még nem japánként is kínos figyelni ezt a jelenséget. Mi lehetne ennek a párhuzama Európában? Rómában talárban városnézés? Firenzében reneszánsz ruhában? A Hortobágyon csikós gatyában? Talán jobb is, ha nem gondolkodunk ezen tovább. A "sī fuerīs Rōmae" talán nem éppen ezt jelenti, amit most látok.

Kiotó nem csupán egy meseváros, hanem egy valóságos hely, amelynek számos varázslatos része valóban elbűvölő.

Egy étteremben meglepően kalandos élményem volt, amikor a nyers bálnahúsról lecsúsztam, és helyette egy különleges fogást próbáltam ki: fürjtojással töltött bébipolipot. Igazi ízélmény!

A futballtörténelem kapcsán annyit mondanék, hogy számomra az idei év bajnoka már most biztosan a Paks csapata lesz. Ugyanakkor, ha az ország vezetői – akik egyébként az országos futball irányítói is – még mindig rendelkeznek némi bátorsággal, talán megpróbálják a Felcsútot a bajnoki cím közelébe juttatni.

Ezért még tizenegynéhány ezer kilométer távolságból is megéri szurkolni, talán.