Kulcsos gyerekekből helikopterszülők – a szülői bűntudat hatása a gyermeknevelésre A modern társadalomban a szülői bűntudat egyre inkább meghatározza a gyermeknevelési stílusokat. Az egykor önállóan felnövő „kulcsos gyerekek” generációja mára helikopters

A nosztalgia, amely gyakran felüti a fejét a közösségi médiában, hogy mi, egykori kulcsos gyerekek, mennyivel izgalmasabb életet éltünk, távol áll tőlem. Azt a képet festik rólunk, hogy keményebbek és bátrabbak voltunk, mint a mai, túlzottan óvott, nyámnyila fiatalok. Persze, szívesen! Milyen témában szeretnéd egyedivé tenni a szöveget? Adj meg néhány részletet, és segítek! vajon miért van ez így? Mert azok a kulcsos gyerekek mára helikopterszülők lettek! Az állandó aggódás és a túlféltés, még ha sokszor indokolatlanul is, nem feltétlenül jó irány. Pedig nehéz elkerülni ezt a hajlamot. (Meg kell jegyeznem: nincs megoldásom a problémára, ha lenne, már könyvben árulnám, és biztosan jól keresnék vele.) Tóth Flóra írása.

Két szülőségről szóló kedvenc mémem van az egész "interneteken", az egyik nem tartozik a tárgyhoz (ez az egyébként), a másik viszont nagyon is:

A legtöbben azért nőttünk fel mai szemmel nézve jóval önállóbbként, mert szüleink, akik az élet különböző területein próbálták megállni a helyüket (még az iskola befejezése után is dolgozva), sokszor magunkra hagytak bennünket különféle helyzetekben.

Persze, tudjuk, hogy akkor még sokkal kevesebb szó esett a gyerekek pszichológiai fejlődéséről, a mentális egészségről meg végképp semennyi, és átkeretezhetjük az egészet vagánysággá, de az is igaz, hogy ma, már szülőként nem véletlenül akarunk a gyerekeink mellett lenni a hétköznapokban. Csakhogy nem lett kisebb a terület, ahol felnőttként helyt kell állni - így inkább szétszakadunk. Néha hülyeségek miatt is.

Gyerekkoromban, talán 11-12 évesen, elhatároztam, hogy véget vetek egy illegális szemétlerakónak, ami a közeli tó partján terpeszkedett. Emlékszem, hogy a 90-es években a természet sok helyén hevertek elhagyott hulladékok, mintha csak a világ vége felé tartottunk volna. Akkoriban viszont tele voltam lelkesedéssel, és a szuggesztív személyiségemnek köszönhetően 6-7 barátomat is sikerült meggyőznöm arról, hogy csatlakozzanak a küldetésemhez. Nem tudom, a szüleink mennyire voltak tudatában a tervünknek, de mi szépen, csendben elkezdtük eltüntetni a hónapok óta ott heverő, undorító szemeteszsákokat – mindezt a saját kukáinkba csempészve. A projektünk kezdetén nem is volt szó védőfelszerelésről; puszta kézzel láttunk neki a feladatnak, mintha csak egy izgalmas kaland lenne. Ma, ha ilyesmire vállalkoznék, biztosan maszkot és kesztyűt húznék, de akkor ez a gondolat meg sem fordult a fejünkben. Az ifjúság naivitásával és bátorságával vágtunk neki a természet megmentésének – talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy egy kicsit jobban érezzük magunkat a bőrünkben.

Napokig csináltuk, szerintem nyári szünet volt, aztán egyszer csak arra mentünk vissza, hogy hirtelen sokkal több lett a szemét. Feladtuk.

Jelenleg van egy hasonló korú gyerkőcöm, aki tele van ötletekkel. Már egyedül is közlekedik (persze, én is figyelek rá, így ezzel a mémmel is elég jól elvagyok). Persze, szívesen! Milyen témában szeretnéd egyedivé tenni a szöveget? Adj meg néhány részletet, és segítek! őszintén szólva, nem hiszem, hogy lenne lehetősége arra, hogy belevágjon egy ilyen projektekbe, még ha nagyon aranyos is (bár teljesen felesleges) anélkül, hogy tudnék róla, vagy beleszólnék. Hát, igen, ez a helyzet.

Ma már úgy tűnik, hogy egy tinédzser inkább a közösségi média felületeire posztolna a problémáról, hogy felhívja rá a figyelmet, mintsem hogy azonnal nekiálljon megoldani a helyzetet néhány barátnőjével. (Bár a gyerekeim még nem regisztrálhattak, így ez a jelenség számukra egyelőre távoli.)

Persze, szívesen! Milyen témában szeretnéd egyedivé tenni a szöveget? Adj meg néhány részletet, és segítek!

Szülőként ez igazán kimerítő élmény, és amikor benne vagyunk, rendkívül nehéz észrevenni, hogy mikor lépjük át a határt. Valószínűleg sokszor előfordul, hogy túlságosan is belemerülünk a feladatokba vagy a kihívásokba.

Nem állítanám, hogy minden a helyére került, de kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedben a gyerekekre irányuló figyelem jelentős változáson ment keresztül. Ezzel együtt azonban a többi terület, amely szintén igényli a figyelmet, gyakran nem találta meg a maga helyét. Így hát, dolgozó szülőként, aki más kötelezettségekkel is küzd, sokszor csak annyit tehetünk, hogy próbálunk megőrizni a józan eszünket – különösen az elején, amikor minden annyira új és zűrzavaros. Ráadásul az információk özöne, ami ma már bárki számára elérhető, még inkább megnehezíti a helyzetet, hiszen nehezen tudjuk eldönteni, mi az, ami igazán fontos, és mi az, amit csak felesleges zajként kellene kezelni.

Itt vagyok egy újabb mémmel, ami nap mint nap része az életemnek, és úgy érzem, hogy nem csak engem érint:

Ma azt halljuk, hogy a gyerekeink akkor lesznek egészségesek, ha a szivárvány minden színében fogyasztják a lehetőleg nyers és nyilvánvalóan biozöldségeket. Amikor mi gyerekek voltunk, nem volt ekkora ügy az egészséges étkezés, még anyukám sem tolta ennyire, pedig mi aztán csíráztattunk meg házi tojásoztunk meg mit tudom én. A kedvencünk természetesen a meki, a dínós husi és a fritőzös krumpli volt, pontosan úgy, ahogy a gyerekeimnek a meki, a húsgolyó és az air fryeres krumpli (tudom, az sem egészséges, csak hát mi az?). És gondolom, huszonéves korukban majd ők is szeretni fogják a kelkáposztát meg a spenótot, amit ma utálnak - pont, ahogy velem is volt. Persze, szívesen! Milyen témában szeretnéd egyedivé tenni a szöveget? Adj meg néhány részletet, és segítek! mi a megoldás arra, hogy ne őrüljünk bele szülőként? Előre szóltam, hogy nem tudom, de van néhány kisebb tippem, részben saját tapasztalatra, részben kutatásokra és szakértőkre alapozva.

Nyilvánvaló, hogy szülőként elkerülhetetlenül hibázunk, és valószínűleg a jövőben is fogunk. Azonban - meglepő módon - ez nem annyira súlyos, mint amennyire néha érezzük. A kommentelők, akik mindent jobban tudnak, jellemzően nem tapasztalták meg a helyzetet, vagy éppen csak a virtuális világ ítélkező bírósága által formált véleményeket osztják meg. Érdemes tehát szem előtt tartanunk, hogy a szülői hibák részei a tanulási folyamatnak, és nem feltétlenül tükrözik a szülői szerepünket vagy szeretetünket.

Amikor olyan kezelhető lehetőségeket biztosítunk a gyerekek számára, amelyek révén megtanulhatják a frusztrációval való megküzdést, ez hozzájárulhat a rugalmasságuk fejlesztéséhez - állítja a Psychology Today egy nemrégiben megjelent cikkében.

Leegyszerűsítve: a gyerekünk abból is tanul, ha mi elrontunk valamit. Nagyon fontos itt elmondani, hogy nem a bántalmazó és elhanyagoló szülői magatartás elfedésére szolgálnak ezek a gondolatok, hanem az igyekvő, de a tökéletességet soha el nem érő, ám emiatt aggódó szülőket bátorítják vele.

Donald Winnicott brit gyerekorvos és pszichoanalitikus, aki a 20. század közepén dolgozott, bevezette az "elég jó anya" fogalmát, amely ma már inkább "elég jó szülő" néven ismert. Az 1950-es években kifejtett elmélete szerint a gyerekek fejlődése szempontjából az "elég jó" szülő sokkal kedvezőbb hatást gyakorol rájuk, mint a tökéletes szülő, aki valójában sosem létezett. Winnicott hangsúlyozta, hogy a szülőknek nem kell hibátlanoknak lenniük ahhoz, hogy gyermekeik egészségesen fejlődjenek; a valódi, emberi kapcsolatok és a reális elvárások sokkal fontosabbak.

Bár manapság valóban egy kicsit több szülői energiát kell belefektetni még az "elég jó" kategóriába is, a mögöttes gondolat mégis megnyugtató: a gyerekek javára válik, ha a szülők ésszerűen, nem túl drámaian hibáznak. Azáltal, hogy néha kudarcot vallunk bizonyos dolgokban, valójában segítjük a gyerekeink fejlődését. Én magam is gyakran emlékeztetem erre magam. Sőt, mivel már nagyobbacskák a gyerekeim, nekik is el szoktam mondani ezt a nézőpontot.

Egy friss kutatás rávilágít arra, hogy a legtöbb szülő bűntudatot érez, amikor úgy érzi, hogy nem képes a gyermeke számára a legjobbat biztosítani. Ez a szülői kiégés szorosan összefonódik a külső és belső elvárásokkal, amelyeket szülőként nem mindig tudunk teljesíteni. A szakértők javaslata szerint a pozitív szülői magatartás lehet a megoldás: ez azt jelenti, hogy bőséges szeretetet és melegséget kell nyújtani a gyermekeinknek, de emellett fontos, hogy keretet és iránymutatást is adjunk az életükhöz. Ez magában foglalja a viselkedésük következményeinek finom, de hatékony megtanítását is.

Vagyis szeretetteljesen szigorúnak lenni, és az apróságokkal nem foglalkozni. Én

Teljes mértékben osztom azt a véleményt (főleg, hogy van egy kis tinédzserem is), hogy nem szükséges minden apróság miatt harcba szállni. Vannak olyan helyzetek, ahol érdemes engedni, hogy elkerüljük a folyamatos vitákat. Ugyanakkor fontos, hogy az útmutatás világosan megfogalmazza: bizonyos elvek védelme érdekében határozottan ki kell állni, még akkor is, ha ez rendkívül kimerítő lehet.

Winnicott is azt mondja, hogy más egy kisbaba elég jó szülőjének lenni (ott nagyjából 0-24-ben rendelkezésre kell állni), és más egy nagyobb gyereknél ugyanez. A nagyobbaknak már igenis meg kell tanítani, hogy a szülő(k) nem áll(nak) folyamatosan rendelkezésre, és az ebből adódó esetleges frusztrációt a gyereknek kell megtanulnia magában kezelni (persze ebben eleinte szüksége van segítségre).

Tudományos kutatások már megerősítették, hogy a túlzott szülői védelem – legyen szó helikopter-, buldózer- vagy tigrisszülői stílusról – jelentős mértékben hátráltathatja a gyerekek érzelmi fejlődését. Ez a fajta megközelítés gyakran szorongást, depressziót és tehetetlenségérzést idézhet elő a fiatalokban.

Vagyis a konklúzió, hogy nemcsak a mi idegrendszerünknek és fáradtsági szintünknek teszünk jót, ha bizonyos dolgokban vagy bizonyos időszakokban egy kicsit visszatérünk a 90-es évek gyereknevelési elvárásaihoz: van mit ennie és van hol laknia a gyerekünknek = jól csináljuk.