Latabár Kálmán 55 éve már csak a csillagok között táncol.

Az egyik legnagyobb hatású, műfajteremtő táncos-komikus színpadi csillag, Latabár Kálmán, mögött nem csupán ragyogó előadások álltak, hanem egy rendkívül kemény és fegyelmezett életmódbeli küzdelem is. Őt a hétköznapok kemény valósága formálta, ahol a legapróbb részletekig kidolgozott gyakorlás és puritán életvitel jellemezte mindennapjait. Latabár úgy navigálta végig életét, mint egy ügyes táncos, aki mindig talpon marad, függetlenül attól, hogy hányan próbálnák meg őt elgáncsolni. Bár sokan akarták letartóztatni a sikerét, ő a közönség rendíthetetlen szeretete által mindig újra talpra állt, lelkileg megerősödve váltotta meg a nehézségeket. Sajnos a teste egyre inkább megviselté vált, és mindössze 67 évet kapott a földi létezésre. Both Gabi emlékezik arra a színészre, aki még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is képes volt mosolyt varázsolni a nézők arcára.

Már a dédapja, Latabár Endre, is színész volt ugyanúgy, ahogy a nagyapja, az édesapja és az öccse is, de a fia is ezt a pályát választotta. Anyja, Deutsch Ilona, is színésznőként, majd később szólamvezetőként dolgozott az Operaházban. Igazi színészdinasztiába született tehát 1902. november 24-én, Kecskeméten. A kiskunhalasi gyökerű református család a színészet mellett a mély hitet is átörökítette a fiúra, aki egész életében gyakorolta az imádságot.

Vándorszínész szülei oldalán már háromévesen színpadra lépett Huszka Jenő Gül Baba című operettjében Pécsett. A korabeli krónikák szerint a közönségen kívül még a saját apja is meghatódott az alakításától.

Egy évvel fiatalabb öccse, Latabár Árpád, igencsak magasra nőtt, így őt csak "a hosszú Latyiként" emlegették. A két kisfiú szüntelenül színházi játékokba merült, miközben a különböző vidéki, szerény szálláshelyeken éltek. Összeszedték a darabokat, amelyekben szüleik felléptek, és kreatívan újraértelmezték azokat. Még jelmezeket és díszleteket is készítettek, hogy előadásaik igazán különlegesek legyenek.

Amikor a fiúk beléptek a kiskamaszkor izgalmas világába, a szülők úgy döntöttek, hogy felhagy a vándorszínészi életforma kalandjaival. E döntés hátterében állt, hogy az édesapa 1911-ben állandó szerződést kötött a budapesti Király Színházhoz, ami új fejezetet nyitott a család életében.

Latyi és bátyja ritkán léptek be az iskola kapuján, sokkal inkább a Népszínház utcai otthonuk közelében, a Teleki téri piacon árulták saját készítésű bútorjaikat és egyéb használati tárgyaikat. Ezzel a tevékenységgel próbálták kiegészíteni a család szűkös jövedelmét. A munkájukra sürgősen szükség volt, hiszen apjuk eltékozolta a fizetését, sőt, később elhagyta az édesanyjukat is. Latabár Kálmán életére mély nyomot hagyott ez a tragédia; soha nem ivott alkoholt, és a szerencsejáték világát is messze elkerülte.

Tizennégy éves korában lépett be a színpad világába, öccsével együtt, a Magyar Királyi Operaház falai között, ahol édesanyja is dolgozott. Azért tették ezt, hogy kiegészítsék a család jövedelmét. Esztergomban végül sikerült megszereznie a középfokú végzettségét, majd 1920-ban beiratkozott Rákosi Szidi híres színiiskolájába. (A színészlegendáról korábban Kurucz Adrienn írt.)

A színészi vizsga éppen a Király Színház falai között zajlott, ahol az ifjú tehetség, Latabár, apja nyomdokain haladva mutathatta meg tudását. A közönség lelkesedése óriási volt, ám Beöthy László, a neves színházigazgató, mégis azt javasolta neki, hogy pályafutását vidéken kezdje el. Így hát Egerbe szerződött, ahol zenés produkciókban lépett színpadra. Csak néhány hetet töltött a városban, de a nézők szívét hamar elnyerte. Kacsóh Pongrác híres daljátékában, a János vitézben a Francia király szerepében búcsúzott Egertől, mindezt még húszéves kora előtt.

A Várszínházban kapott szerződést, és rengeteg operettben mutathatta meg nem mindennapi táncos komikusi tehetségét. Valójában itt tanulta meg a szakma fortélyait. Mindig nagyon figyelt arra, hogyan reagál a közönség, és akár menet közben is változtatott a játékán, ha úgy látta, hogy egy régi poén nem ül.

Ám sajnos a színház anyagi nehézségek miatt lehúzta a rolót.

Ezért önálló zenés-táncos-akrobatikus esteken is fellépett az öccsével együtt. A Fővárosi Operettszínház egyik ilyen előadásán látta meg őket egy külföldi impresszárió, aki világ körüli útra vitte a testvérpárt. Még a párizsi Moulin Rouge-ban is felléptek 1927-ben. Amerikában pedig könnyekre fakasztotta a magyar emigránsokat, amikor egy felfújt lufival jelent meg a színpadon, és azt mondta: "Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt" - majd kiszúrta a lufit.

1928-ban a korabeli színházi élet egyik legnagyobb alakja, Max Reinhardt, szerződést kínált a Latabár fivéreknek. A berlini színpadon hamarosan óriási népszerűségnek örvendtek, és lenyűgöző teljesítményükkel hatalmas sikert arattak. Latabár Kálmán tánctudását sokan Fred Astaire-éhez hasonlították, míg komikus tehetségét a legendás Charlie Chaplinéval vetették össze. E két ikonikus figura árnyékában a Latabár fivérek saját, egyedi stílusukkal és tehetségükkel varázsoltak el mindenkit.

A testvérek hosszú éveken át bejárták a világ különböző tájait, még a lenyűgöző Dél-Afrikába is elvetődtek. Ám a világ körüli kalandozásaik során a szívük hívása egyre erősebben érződött, így a harmincas évek elején végül hazatértek Magyarországra.

Latabár Kálmán pályafutása a háború előtt töretlen volt; bármely színpadra lépett, bármilyen szerepet játszott, mindig hatalmas sikert aratott. Azonban a háború sötét árnyékot vetett életére, és idegeit megviselte a folyamatos félelem. Zsidó származású édesanyja miatt különösen aggódott: először attól tartott, hogy őt is elhurcolják egy koncentrációs táborba, majd a nyilas uralom elterjedése miatt újra és újra kénytelen volt rejtőzködni.

Bújtatta anyját, miközben még a pincékbe szorult lakóközösséget is szórakoztatta mutatványaival, ám a folyamatos aggodalom miatt cukorbeteg lett.

Édesanyja szerencsés módon elkerülte a tábort, de sajnos a saját egészsége súlyosan megsínylette ezt a kockázatos bujkálást.

A háború utáni időszakban a magyar filmipar újraéledt, és Latabár szinte villámgyorsan elsajátította a filmvászon világának titkait. A rendezők is nyitottak voltak az ő kreatív ötleteire: gyakran kérte, hogy táncos betétek kerüljenek a történetbe, még akkor is, ha az eredeti forgatókönyvben nem szerepeltek. Emellett a szöveget is úgy formálta, hogy az a legjobban illeszkedjen a saját karakteréhez. Latabár egy rendkívül tudatos művész volt, aki otthon, a tükör előtt hosszú órákat töltött azzal, hogy csiszolja a sajátos mozdulatait és kifejező mimikáját.

Emlékezetes alkotásai közé tartozik az *Egy szoknya, egy nadrág*, az *Egy bolond százat csinál*, a *Mágnás Miska*, valamint az *Állami Áruház*.

Harmincötödik életévét taposva, a nyilvánosházak rendszeres látogatójaként és a tehetséges fiatal dizőz, Vadnai Éva vőlegényeként élt, amikor 1937 tavaszán fellépett egy Eisemann-operettben az Erzsébetvárosi Színház színpadán. Az egyik előadásra meghívta Kolozsvári Andort, a forgatókönyvírót, aki építész barátjával, Walter Istvánnal érkezett, családjukkal együtt. Az első sorban ült Walter Kató is, aki már 17 éve elbűvölte Latabár szívét minden bájával és mosolyával.

Azonnal véget vetett a menyasszonyával folytatott kapcsolatának, és soha többé nem lépett be nyilvános házba. Bár kétszer annyival idősebb volt, mint a kiválasztottja, semmi sem állhatott az útjukba, hogy végleg összekössék életüket.

A Dózsa György úton egy ötszobás lakásra tett szert a család, ahol Latyi édesanyja is velük élt. A háztartási feladatokat Mariska, a megbízható alkalmazott látta el. Nemsokára érkezett a családba egy kisfiú, majd egy kislány is, akik boldog pillanatokkal gazdagították a mindennapjaikat. Fiuk, a legifjabb Latabár Kálmán, szintén a színészet világában találta meg a hivatását.

Soha nem volt alkalmam látni őt a színpadon, de a közvélemény úgy véli, hogy csak édesapja jellegzetes vonásait örökölte.

Katalin, a táncművészet világában elismert alkotó, azzal a Dózsa György úti lakással osztozik, amelyben gyermekkorát töltötte. Ma is ebben a leválasztott részben él, ahol minden sarok tele van emlékekkel. Egy nemrég készült interjúban így idézte fel édesapja emlékét:

Órákon keresztül gyakorolt a tükör előtt, figyelve minden egyes mozdulatát és mimikáját. Grimaszokat vágott, és aprólékosan, percre pontosan kidolgozta a jeleneteit, mintha egy műalkotást faragna. Amikor szerepet tanult, a világ elől elzárkózott a szobájában; ilyenkor tilos volt zavarni. Mindig hozott valami újat az előadásába, sohasem ismételte meg magát, és a rutinra sosem bízta magát, pedig volt neki, ezt el lehet hinni. Ha nem éppen egy szerepet tanulmányozott, akkor az aláírását gyakorolta. Amikor pedig elkészült egy új számával, betért a színházba, és odament a kellékesekhez, a vécés nénikhez és a jegyszedőkhöz, hogy megmutassa nekik. Ha ők felnevetettek, megtartotta a produkciót; ha nem, akkor búcsút intett neki. Ilyen volt mindig: az egyszerű emberek reakcióját figyelte elsőként, hogy megtudja, mi igazán vicces.

Walter Katóval mély szeretet és odafigyelés vette körül gyermekeiket, míg Latabár Kálmán mindig is mértéktartó életet élt, távol a felesleges kilengésektől. Az életük meglehetősen puritán keretek között zajlott. A szigorú apa hírében állt, és amikor premierre készült, mindenkinek csendben kellett maradnia, hogy ne zavarják meg a koncentrációját.

Az ötvenes években Kossuth-díjjal tüntették ki. Az 1956-os események során betöltött szerepe különösen figyelemre méltó volt, hiszen az Operettszínház Forradalmi Bizottságának elnökeként kiállt az igazgató mellett, aki komoly veszélybe került, amikor lámpavasra akarták húzni. Mindezért nemcsak hogy elkerülte a bajt, de hősies kiállása miatt sokan tisztelettel adóztak neki.

Számos varázslatos karaktert életre keltett az Operett színpadán: a Csárdáskirálynő, A denevér vagy A vígözvegy előadásai során minden alkalommal lenyűgözte a közönséget. Estéről estére újabb és újabb sikereket arattak, melyekkel maradandó élményeket szereztek a nézőknek.

Az egészségi állapota sajnos nem volt a legjobb, mivel a színészkedéshez kapcsolódó stressz és a kaotikus életmód súlyosan megviselték. Fokozatosan romlott a kondíciója, a cukorbetegség mellett egy stroke is megnehezítette a mindennapjait, így az utolsó időszakában szinte állandóan a kórház falai között tartózkodott.

1970. január 11-én, ma pontosan 55 éve, egy különleges lélek lépett át az örökkévalóság kapuján. Az angyalok kórusa azóta ünnepli őt, míg mi, a földi világban, meleg szívvel emlékezünk rá. Mindig mosollyal az arcunkon idézzük fel ezt a bájosan csetlő-botló kisembert, aki a könnyű műfajban az egyik legnagyobb súlyt képviselte. Az emlékét őrző pillanatokban érezzük, hogy örökre velünk marad.