A Trafó PerformanszBusza különleges módon hozza el a kortárs művészet varázsát Magyarország különböző tájaira. Ezzel a kezdeményezéssel a kultúra élménye nem csupán a fővárosra korlátozódik, hanem eljut a legapróbb településekre is, ahol a helyi közönség
A programsorozat célpontja mindig egy-egy művész szülőhelye, és az első állomás Bitó Katalin táncos örökségét őrző Homokhátság volt, ahol a résztvevők felfedezhették a művésznő gyökereit.
"Mindannyian víztestek vagyunk. Minden egyes korty, minden egyes fürdő, minden egyes könnycsepp újra és újra emlékezteti és megerősíti testünket vízbeliségében. Hogyan viszonyuljunk ehhez az anyaghoz, amely elválaszthatatlanná tesz minket környezetünktől?" - áll Astrida Neimanis idézete a PerormanszBuszról megmaradt, zsebgyűrte papírkán. Mellette vastag betűkkel szedve a tény, hogy öt éve az ENSZ félsivatagnak nyilvánította egynapos buszos túránk területét - a Homokhátságot.
A Trafó, a prágai Studio ALTA-val közösen, az Art Explora-díj támogatásával szervezte meg a kirándulást Bitó Katalin szülővárosába. A program során öt különböző megállón keresztül nyerhettünk bepillantást a helyieket érintő sokféle problémára, felfedezve azokat a kihívásokat, amelyek formálják a közösség életét.
Első megállónk Pusztavacs volt, Magyarország földrajzi középpontja – egy ikonikus helyszín, ahol a nyolcvanas évek legendás Békefesztiváljai zajlottak. E rendezvények a magyar Woodstock szellemiségét idézték, bár valójában a Magyar Népköztársaság propagandájának szerves részét képezték, és a "szocialista béketörekvéseket" hirdették. Azonban az 1984-es rendezvény nem a békéről, hanem a rossz szervezés következtében kirobbanó tömegverekedésről vált emlékezetessé.
Kozma Zsófi Rebeka és Vass Imre kalandos akciója felidézte az emlékeket a buszon: a helyükön ülve, az ölünkben és a busz folyosóján csúszkálva játszadoztak - némán és udvariasan, ügyelve arra, hogy ne zavarják a fülünket. Amikor végre leszálltunk a buszról, eljutottunk hazánk földrajzi középpontjába, ahol egy ürgepark közepén álló jeltorony magasan meredezett, jelezve a helyszín jelentőségét. Itt tíz csendes percet kaptunk, hogy elmélyedjünk a saját gondolatainkban, mielőtt folytattuk utunkat Kiskunfélegyházára.
Messze a város zajától, egykori Fáraó Diszkó falai között találtuk magunkat, ahol a Kádas Kálmán Piramis Dance akrobatikus látványtánc-csoportja tevékenykedik. A fiatal tehetségek, Cuhorka Emese és Varga Viktória táncos-koreográfusok irányításával egy modern elemekkel fűszerezett húszperces előadást hoztak létre, amely a csapat és az egyének közötti dinamikát egy bemelegítéstől a meghajlásig őszintén tárta fel. Az előadás utáni beszélgetés során kiderült, hogy a lerobbant piramis a pandémia időszakában vált a közösség menedékévé, majd fokozatosan az otthonukká is.
Pénz, paripa, lemondott koncert, száműzött könyvfesztivál - Ilyen volt a Millenáris Park egy éve
Folytatva utunkat Jászszentlászló felé, a SVUNG kutatócsoport két tagja, Borsos Luca és Thury Zita, átvették a szót, és a fürdőruhát is felvették, hiszen a Kerek-tónál egy frissítő csobbanásra készültünk. A művészek különleges homokhátsági érzésekkel gazdagították a közönséget. Elkalauzoltak minket egy olyan sivatagba, ahol a lélek vízben létezik. Amikor megérkeztünk a Kerek-tó apokaliptikusan tátongó medréhez, törölközőinket a repedezett földre, szúrós gyomok közé terítettük, mintha egy bűntény helyszínére érkeztünk volna. Mindenkinek egyetlen csepp vizet kellett megőriznie, miközben Toldi Csabával, a Kiskunok a Vízért Egyesület alapítójával beszélgettünk a vízgazdálkodásról, helyi gerillaakcióikról, csatornaelzárásokról, és a múltról. Arról, hogy itt, ahol most ülünk, mindössze tíz éve még horgásztak. Azóta a víz eltűnt, a talajvizek elsüllyedtek, a kutak kiszáradtak, az állattartás pedig összeomlott. "Rétegvízből öntözni lassított öngyilkosság" - fogalmazott, miközben megjegyezte, hogy ötezer forintból akár nyolcszoros hozamot is el lehetne érni, de támogatás híján ez csak álom marad. A jogi rendszer reagálása lassú, ám a táj gyorsan haldoklik, és a megőrzendő cseppünk is egyre inkább elpárolog.
Egy csoportként, de mégis mindannyian a magunk egyediségében, egy csendes séta során, egy szélesebb közösségi tudatba merülve léptünk ki a mezőre. Az erdő fái között hirtelen feltűnt egy igazi nyáj, amely lassan hömpölygött felénk. Ebben a varázslatos, szinte álomszerű pillanatban figyeltük Lajkó Gergely állatainak vonulását, és elmerültünk a látványban. A pásztor és néprajzkutató mesélt nekünk arról, hogy milyen nagy önállóságot igényel ez a mesterség, és hogy a területen szinte már csak ők, az utolsó mohikánok legelnek. A félelem, hogy az állatok tönkreteszik a vízmegtartó növényeket, sokakat elriasztott, így a régi hagyományok és tudás lassan eltűnnek a tájból.
Ahogy az ég sápadtan borongott, Zsombóra érve egy három éve EU-s támogatásból épült záportározóhoz jutottunk el. Itt Bitó Katalin és Korom Sasu egy keserű groteszk produkcióval kápráztatták el a közönséget, a Hidden Gem sorozat következő epizódjaként. A helyzet annyira feszültséggel teli volt, hogy senki sem merte vállalni a víztározóval kapcsolatos beszédet. Kati és Sasu tánca olyan volt, mint egy szörnyű humorral átszőtt, meddő könyörgés. Míg Sasu elnagyolt mozdulatokkal fetrengett a földön, Kati a záportározó vizében, egy vízi madár eleganciájával, hosszú, fegyelmezett perceken át tartó koreográfiájával mélyítette el bennünk a sötét táj sebeit.
A bordányi Kisapáti-tanyán Szász Zsófia koreográfus és Kisapáti Katalin közös performansza zárta a napot. A Lágymagány című abszurd darabban Árákné (Kisapáti) horgolt ruhában, horgolt kalapácsával mutatta meg a nagygépszínt, Terpszikhóré (Szász) pedig a magányt. Közös himbálózásuk után, Terpszikhóré egyedül folytatja a tánc-játékot, melyben habkönnyen merültünk el. Az egyedüllét bájos és mégis vén unalma, a szöszölés ideje formálódik mozdulatokká, amelyek a humorban az egész napos túránk hordalékával olvadtak egybe.
