Mécs Anna: A meddőségi harc során gyakran csupán a célvonalig látunk el.

Két novelláskötete után szeptemberben debütált Mécs Anna első regénye, a "Rutin". A mű két párhuzamos szálon tárja elénk a főszereplő, Bori teherbeesési harcát és a kisbabás élet mindennapi kihívásait. Az írónővel beszélgettünk a meddőséggel kapcsolatos elcsépelt mondatokról, a megfelelési kényszerről, generációs eltérésekről, valamint arról, miért tartotta eddig magát távol a közéleti diskurzusoktól.

Ez a méricskélés a könyvemben is többször felbukkan, de igyekszem túllépni azon, hogy másokhoz hasonlítsam magam, és elhagyni ezt a vágányt. Most arra összpontosítok, hogy már önmagában az is jelentős eredmény, hogy két gyermeket hoztam a világra és gondoskodom róluk. Ráadásul az, hogy emellett egy regényt is írtam, szintén egy komoly teljesítmény. Néha úgy érzem, hogy ehhez már igáslónak kell lennem, annyi plusz teher nehezedik rám, még ha ezek a terhek örömteliek is. Most már elismerem ezt a saját magam számára, de azért nem mindig könnyű. Ha már itt tartunk, édesanyámnak öt gyermeke van apukámmal, míg apukámnak összesen nyolc gyermeke született, így valóban termékenyek minden szempontból, és mindkettőjüknek imponáló szakmai pályafutása van. Ilyenkor könnyen azt érezheti az ember, hogy két gyerek és néhány könyv nem tűnik olyan nagy dolognak. Mégis, a 2020-as években már teljesen másképp alakult a boldogság definíciója. Fontos ezt a komplexitást szem előtt tartani; nemcsak azt nézni, hogy egy Wikipédia-szócikk mit említ, hanem azt, hogy az életem valójában miből áll, és hogy érzem magam mindezzel kapcsolatban.

Eredetileg novellaötletek gyűjtésével próbálkoztam, de folyton megakadtam – úgy éreztem, nincs bennem elég energia ahhoz, hogy sok apró történetet formáljak. Emellett volt egy másik nehézségem is: édesapám, Mécs Imre emlékével kezdtem el egy regényt tervezni, de ő 2023 elején elhunyt, így úgy éreztem, ezt a tervet egy kicsit félre kell tennem. Pályázatra készülve párszor leültem, hogy felfedezzem, mi is szeretne most megfogalmazódni bennem. Már régebben is foglalkoztatott, hogy írjak a meddőségi küzdelemről, és ehhez kapcsolódtak azok a kisbabás történetek, amelyeket akkoriban nagyon aktívan éltem meg a saját életemben. Végül ezt az ösztöndíjat megkaptam, ami valóban ösztönzőleg hatott rám: így lehetőségem nyílt arra, hogy napi egy-két órát kiszakítsak a mindennapjaimból, és írásba öntsem mindazt, ami éppen foglalkoztatott.

A regényem fő része körülbelül nyolc hónap alatt formálódott meg, apró lépésekben, mintha csak egy mozaikot raknék össze. Minden alkalommal, amikor a kisfiam álomba szenderült, leültem a számítógéphez, és negyven percet írtam, mint valami titkos rituálét. Ezek a rövid írások építették fel a szöveget, mint csempék egy színes mozaikban. Amikor másodszorra várandós lettem, kicsit pihenőre tértem, hiszen akkoriban sem időm, sem energiám nem volt az alkotásra. A lányom születése után újra nekiláttam a szövegnek, és ekkor már inkább a szerkesztés vette át a főszerepet, de új részeket is írtam hozzá. Nehezen tudtam megállni, mert az új ötletek folyamatosan érkeztek, de végül elérkezett az a pillanat, amikor elengedtem a szöveget, tudva, hogy az alkotásnak egyszer véget kell érnie.

A Rutinra fikciós regényként szoktam hivatkozni, amiket saját élmények ihlettek - ebben van egy távolságtétel, ami segít megélni ezt a kitárulkozást, és hogy kevésbé vegyem magamra a reakciókat. Ennek ellenére nyilván bennem van az, hogy sokan úgy fogják olvasni, mint az én történetemet. Alapból vannak olyan témák és elbeszélői módok, amik miatt az olvasók hajlamosabbak a szerzőt azonosítani az elbeszélővel. Az biztos, hogy furcsa érzés, hogy esetleg mostantól máshogy néznek rám vagy a családomra. Ezt nyilván mérlegeltem előtte, de közben meg erős volt bennem a közlési vágy, szóval úgy döntöttem, hogy megéri.

Mivel irodalmi műről van szó, talán nem volt szándékom, hogy mindent szó szerint kifejezzek, de mégis ott motoszkált bennem az a gondolat, hogy "így szólj a meddőséggel küzdő emberhez." A meddőség már nem olyan tabu, mint régen, de arról még mindig keveset beszélünk, hogy milyen mély érzelmi harcokat vív egy pár ebben a nehéz időszakban. Még én is, aki átéltem ezt az utazást, gyakran úgy érzem, hogy nehéz eltalálni azt a megfelelő kérdést vagy mondatot, amivel segíthetünk a másiknak – főleg, mert ez folyamatosan változhat attól függően, hogy az illető éppen milyen fázisban van, és mi esik neki jól. Ugyanez a helyzet az anyaság első évében is. Ezért is fontos, hogy az olvasók érzékenyebbek legyenek, és lássák, hogy ilyenkor minden egyes mondat sokkal mélyebben hat, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk.

Vannak olyan alapvető dolgok, amiket számomra evidensnek tűnnek, de sokan nem így látják őket. Például, ha valaki krízishelyzetben van, fontos, hogy ne adjunk kéretlen tanácsokat, és ne próbáljuk meg megfejteni a helyzetét. A reakciónknak nem rólunk kell szólnia; vegyük észre, hogy most épp a másik ember szenved, és ne az legyen a középpontban, hogy mi milyen okos dolgokat olvastunk vagy hogy saját múltbeli nehézségeinket osztjuk meg. Különösen fontos, hogy ne faggassuk a másikat, ha nem állunk olyan viszonyban, hogy ez megfelelő lenne. Ugyanakkor mindez nagyon egyénfüggő. Volt már, hogy szívesen beszéltem volna a dolgaimról, de a másik fél zárkózott volt, mert úgy gondolta, hogy ezzel véd engem. Máskor pedig éppen ellenkezőleg, nem volt kedvem a témáról beszélni, de a másik kérdezősködött. Gyakran úgy éreztem, mintha egyfajta „beszámolási kötelezettségem” lenne: amikor megkérdezték, hogy vagyok, automatikusan arra gondoltam, hogy a vizsgálataimra kíváncsiak. Ezek a helyzetek általában nem szándékos bántások, csupán figyelmetlenségből adódnak. Érdemes lenne finomabban érzékelni, hogy a másik éppen mivel küzd, és mi esne jól neki. Könnyű beleesni ezekbe a csapdákba, hiszen sokszor csupán a kíváncsiság áll a háttérben. Például, ha megtudom, hogy valakinek hat-tíz év van a két gyereke között, automatikusan felmerül bennem a kérdés, hogy miért akkora a korkülönbség. De inkább beszélgetünk, és figyelem, hogy mit oszt meg erről. Nem tudhatjuk, mi húzódik meg a háttérben, és ez a téma nehezen kezelhető. Az sem segít, ha tabuként kezeljük, mert akkor a kapcsolódás lehetősége is elveszik. Az empátia és a finom érzékenység kulcsszerepet játszik abban, hogyan tudunk támogatni egymást a nehéz időkben.

Szerintem a túl sok információ néha oda vezet, hogy túlgondoljuk, túlpszichologizáljuk a helyzetet, és sokszor már olyasmiket is felveszünk magunkra, aminek semmi köze ahhoz, hogy biológiailag mi történik. A meddőségi küzdelem kapcsán a könyvem megfogalmaz egy segélykiáltást a túlpszichologizálással szemben - de ez persze nem egy pszichológiaellenes kiállás. Mert például a stressznek nyilvánvalóan lehet hatása egy ilyen helyzet kimenetelére, de az már megint más, ha odavetnek egy olyan mondatot, hogy "biztos lelki oka van". Ez egy teljesen megfoghatatlan és hibáztató reakció, ami egy végeláthatatlan múlton való rágódást indíthat be, amire meg végképp nincs szüksége az embernek ebben a helyzetben. Ilyenkor lehet segítő ereje annak a pragmatikusságnak, amit a könyvben az anya karaktere testesít meg, és talán jellemző lehet az idősebb generációra.

Ugyanez vonatkozik a gyereknevelésre is, ahol csomószor teljesen egymásnak ellentmondó tanácsokat kaphatunk. Ennek egy eklatáns példája a hordozás. Van az az iskola, hogy hordozd a babát, mert az milyen jó a kötődésnek, közben meg ha elmész egy medencefenék-specialistához - milyen szép szó - , akkor nála ki van írva a falára nagy piros betűkkel, hogy ne hordozzál, mert az borzalmas a medencefenekednek. Most kicsit túlzok, de jól leírja a helyzetet. És akkor ott állsz, kezedben a hordozóval és egy síró csecsemővel, közben pedig húszmillió számítás kavarog a fejedben, hogy mivel hibázol nagyobbat: ha lassabban regenerálódsz, vagy ha sír a gyereked, és mindenki azt hiszi, hogy rossz anya vagy, vagy ha inkább ki se mozdulsz otthonról.

Úgy vélem, hogy a jelenlegi harmincas generációra erősen rányomta bélyegét a "jókislány" ideál. Emlékeim szerint ők még a kilencvenes években voltak kisiskolások, amikor a hangsúly a jó tanulmányi eredményeken, a megfelelő viselkedésen és a problémamentes létezésen volt. A büntetés is egy elfogadott módszernek számított. Ez az érzés az anyaságban is ott lebeghet: ha valamit nem csinálok jól, akkor büntetésre számíthatok. Ehhez párosul a mai monitorozott, technológiai társadalom, ahol minden aspektusunk mérhető, és folyamatosan optimalizálni akarunk mindent. A nevelési elvek is dinamikusan változnak, és úgy tűnik, hogy manapság sokkal nagyobb elvárásokkal néznek szembe az anyák, mint szüleink vagy nagyszüleink idejében – mintha akkoriban a gyermeknevelés egy könnyed séta lett volna, bár tudjuk, hogy ez nem így volt. Ma az anyáknak komolyabb felelősséget kell vállalniuk, hogy minden jól alakuljon, és sokszor még az idősebb generációk tagjai is elismerik, hogy ez valóban fárasztóbb feladat.

Benned mélyen, talán tudat alatt ott motoszkált, hogy nem vagyok olyan sikeres, mint szeretnék, de sosem vágytam arra, hogy ezzel versenyezzek. A szüleimben mindig is ott élt a gyermek iránti vágy, és én is ebbe a világba születtem bele. Ezt a családi légkört szerettem volna megőrizni, mert fontos volt számomra.

Amikor valaki a meddőség nehéz harcával néz szembe, gyakran csak a célvonal lebeg a szeme előtt. Én magam is meglepődtem, hogy mennyi minden zajlott körülöttem, ami elkerülte a figyelmemet: szinte babonás módon távol tartottam magamtól a kisgyerekes barátaim életének részleteit.

Ez egy tanulási folyamat, amely során megengeded magadnak, hogy kifejezd a panaszaidat. Én úgy érzem, hogy ebben már elég jól haladok, de gyakran automatikusan hozzáteszem, hogy mennyire boldog vagyok valójában. Pedig a fáradtságom anélkül is teljesen jogos lenne. Nehézségeink megfogalmazása azért is kihívást jelent, mert sokszor még saját magunkkal sem könnyű együttérezni. Nekem is komoly küzdelmet jelent visszaemlékezni arra az időszakra, amikor attól rettegtem, hogy nem lesz gyermekem. Ez a dilemma a könyvben a szülés kapcsán is megjelenik, de az anyaságra is igaz: sokszor már másnap elfelejtem, miért volt nehéz az előző nap, annyira elárasztó és folyamatos az egész, hogy mindig csak az aktuális pillanatot élem meg. Ilyenkor a találkozások is bonyolultabbá válnak: nehezen tudom meghallgatni a másikat, hogy ő éppen mivel küzd, miközben az én mondandóm is ott motoszkál bennem. Gyakran versennyé alakul, hogy kinek volt nehezebb az éjszakája. Ez pedig csak fokozza az izolációt: nehéz megtalálni azt a valakit, akire rátölthetnénk mindezt, miközben sokan közülünk inkább csendben maradnak.

Nekem ezekben a gondolatokban inkább az elbeszélő fájdalma jelenik meg. Persze nagyon gonosz gondolatok, meg abban a pillanatban rosszat akar, de ez inkább az elkeseredés, hogy ebben a meddőségi küzdelemben így magára maradt. Szerencsére az ilyen mérgező rivalizálásról és rosszakarásról nincs sok tapasztalatom - a versengésről persze igen, de nagyon sok támogatásról is. Ezt a versengést vagy szurkálódást szerintem sokszor a külvilág táplálja, az a nyomás, amit a magyar társadalom a harmincon felüli nőkre tesz - az ebből eredő feszültséget pedig van, hogy a sorstársaidon vezeted le. Emögött viszont sokszor az is van, hogy mennyire nem ismerjük egymás történetét. Ez a könyv elbeszélőjénél is megjelenik: amint megismeri a háttérsztorit, és tudja, milyen kihívásokon ment át a másik, ezek a hangok elhalkulnak és őszintén együtt tud örülni vele. A gyerekvállalás azért mindenkinek egy göröngyös út - ha megismerjük ennek az árnyalatait, akkor már ez a hang lehalkul, csak nehéz ehhez hozzáférni. Sokszor csak egy Facebook-bejegyzés jut el hozzánk, hogy XY-nak már megint gyereke született.

A könyvben megjelenik, hogy a nő saját kudarcaként éli meg a helyzetet, ami nemcsak a saját szenvedéseit fokozza, hanem a férjét is némileg kizárja a folyamatból. A férfi ebben a dinamikában főként támogató szerepet tölt be. Az orvosi közeg is megerősíti ezt a felfogást, hiszen a nők számára sokszor úgy tűnik, hogy a beszélgetések kizárólag róluk szólnak. Jó hír viszont, hogy egyre több statisztikai adat is napvilágot lát, melyek azt mutatják, hogy a problémák a férfiak és nők esetében egyaránt előfordulnak. Ugyanakkor a férfiak számára ez a téma gyakran tabunak számít; számukra nehezebb lehet megnyílniuk és megosztaniuk az érzéseiket. Így könnyen belekerülhetnek a támogató szerepbe, amelyből nehezen lépnek ki. Végső soron a nő teste az, amely a tapasztalatokat megéli, így a helyzetből adódó egyenlőtlenség szinte természetes, de mindez egy közös, páros történet része.

Most azt érzem, hogy még nagyon alakulok. Ez a kisgyerekes időszak egy nagyon változó, átmeneti időszak, nincs megállapodásérzésem, egyelőre a testemben sem - ahogy a könyvben is megjelenik, még ilyenkor is a kismamaruhákat hordja az ember, mert a korábbi nadrágok még éppen szűkek. De annyiban megérkeztem, hogy elfogadó vagyok ezzel, hogy nincs egy állandó minőség, hanem folyton változnak az egyes fázisok. Megérkeztem az átmenetiségbe. Az anyaságban nekem egy erős megélés az, hogy az adott pillanatot értékeljem, és ne arra koncentráljak, hogy minden tökéletesen menjen. Ezt érzem a baráti kapcsolataimban is: nem stresszelek rá, hogy minden kapcsolatom a legjobb formájában legyen, hanem megengedem nekik, hogy néha erősebbek, néha gyengébbek legyenek. Amikor meg éppen van egy jó találkozás, annak meg tudjak örülni.

Úgy vélem, hogy itt inkább a szavazatok számának növeléséről van szó, semmint egy átfogó családtámogatási stratégiáról. Ezen intézkedés pedig könnyen társadalmi feszültségeket szülhet. Nem elegendő csupán a nettó bér emelése ahhoz, hogy kedvező környezetet teremtsünk; sokkal fontosabb lenne a közszolgáltatások fejlesztésére fókuszálni.

Azt hiszem, hogy a gondolataim kifejezése néha olyan, mint egy rejtett kincs keresése. A családom és a környezetem értékrendje mélyen belém ivódott, de tudom, hogy a világ sokszínű, és a véleményem nem feltétlenül egybevág azzal, amit mások gondolnak. Az írás a menedékem; ritkán mutatkozom meg nyilvánosan, még a közösségi platformokon is inkább a háttérből figyelek. Íróként különösen érzékeny vagyok a skatulyázásra, de nem érzem, hogy ez visszatartana a kifejezéstől. Jelenleg még nem vagyok a reflektorfény középpontjában, de látom, hogy sokkal ismertebb emberek is hangot adnak a véleményüknek. A gyermekvédelemmel kapcsolatos diskurzus sokakat arra sarkall, hogy aktivizálják magukat, pedig én inkább úgy vélem, hogy ez nem csupán politikai kérdés, hanem az értékek védelme. Ugyanakkor néha elbizonytalanodom, mert a naponta felmerülő témák tengerében nehéz lenne mindig releváns véleményt formálni. A családi hagyományok azonban arra ösztönöznek, hogy cselekedjek, de még mindig keresem azt a módot, amellyel a hozzájárulásom több lehet, mint csupán egy apró csepp a tengerben. Talán egy belső gát is akadályoz abban, hogy megszólaljak, mert szeretném, ha a szavaim valódi hatással lennének – ha már kinyitom a számat, akkor az legyen valami értékes és maradandó.

Elvállalnám, ha olyan helyről érkezik a felkérés. Ha érzem, hogy súlya, jelentősége van az eseménynek, és hozzá tudok járulni október 23-a méltó megünnepléséhez, akkor bevállalom.