Fedezd fel a fasiszta Olaszország lenyűgöző világát a Goncourt-díjas regény magyar nyelvű változatában! Ne hagyd ki a lehetőséget, hogy belemerülj a történetbe! - Könyves magazin

Harmincketten vannak. Harmincketten lakják még az apátságot az 1986-os esztendőnek ezen az őszi napján, egy olyan út végén, melybe belesápadnak azok, akik nekivágnak. Ezer év alatt semmi nem változott. Az út ugyanolyan meredek, a magasság ugyanolyan szédítő. Harminckét erős lélek - muszáj annak lenni, ha a mélység peremén él az ember -, harminckét test, ifjan azok is erősek voltak. Néhány órán belül eggyel kevesebben lesznek.

A testvérek körbeveszik a távozóra váró alakot. Számos körforgás és búcsú már megtörtént, mióta a Sacra falai védelmezően magasodnak fölöttük. Rengeteg kegyelmes pillanat és kétség merült fel, miközben a közelgő árnyéknak ellent álló testek álltak itt. Volt már távozás, és még vár ránk sok, így türelmesen várakoznak, szívükben hordozva a közös emlékeket.

Ez a haldokló most éppen más, mint a többi. Itt, ezen a különös helyen, ő az egyedüli, aki sosem tett fogadalmat.

Negyven éven át mindvégig megengedték számára, hogy ott maradjon. Valahányszor felmerült egy vita vagy kérdések sorozata, mindig feltűnt egy bíbor színű reverendát viselő férfi, sosem ugyanaz, és ő hozta meg a végső döntést. Marad. Ő hozzátartozik ehhez a helyhez, akárcsak a kerengő, amelyet oszlopok és román oszlopfők díszítenek, s ezek jó állapotát nagyrészt az ő tehetsége biztosította. Így hát nincs min morfondírozni, hiszen ő természeténél fogva fedezi a költségeket és a szállást.

Csak a két öklét mutatja a barna gyapjúpléd alatt rejtőző, nyolcvankét esztendős, rémálmokkal küzdő gyermek. Sárga bőre, mint egy repedezett pergamen, feszül a túlságosan kiugró arccsontok között. Homloka izzik, a láz izzó fénye tükröződik rajta. Eljött az a pillanat, amikor a nap végleg leáldozik az erejének. Kár, hogy nem felelt a kíváncsi kérdésekre. De az embernek joga van megőrizni a titkait, hiszen nem minden titoknak szabad napvilágra kerülnie.

Egy különös légkör lengi körül a helyet, ahol a titkok és a pletykák szőtte szövevényes hálóban mindenki úgy érzi, birtokában van a válaszoknak. Igaz, nem minden részletre terjed ki tudásuk, de a lényeg már régóta nem titok előttük. Néha azonban a nézeteltérések feszültséget szülnek, és hogy elűzzék a monotonitást, olyan szenvedéllyel pletykálnak, mint a piaci kofák a portékájukról. Bűnözők, kiugrott papok, politikai menekültek – mind-mind a találgatások tárgyai. Vannak, akik szerint akaratuk ellenére tartják itt őt, de a teória gyenge lábakon áll; hiszen már látták, ahogy elmegy és visszatér. Mások viszont azt mondják, hogy a saját biztonsága érdekében van itt, és végül ott van a legelterjedtebb, ugyanakkor a legjobban őrzött titok: azért tartózkodik a közelben, hogy vigyázzon rá. Rá, aki márványéjszakájában, csupán néhány száz méterre várakozik az apró cellájától. Rá, aki negyven éve türelmesen várakozik. A Sacra rend minden szerzetese már találkozott vele egyszer, és mindannyian szívesen látnák újra. Engedélyt kérni padre Vincenzótól, az apáttól, nem mernek sokan – talán a tisztátalan gondolatoktól tartanak, melyek állítólag azokban támadnak, akik túl közel merészkednek hozzá. Pedig a szerzetesek gondolatai már így is tele vannak zűrzavarral, amikor angyalarcú álmok kísértik őket a sötétség fojtogató mélységeiben.

A haldokló teste időnként akaratlanul is megfeszül, szemei egy pillanatra felnyílnak, majd ismét súlyos álomba merülnek. Az egyik testvér határozottan állítja, hogy a szemekben egy szikra villant meg - de ez csak illúzió. Hűvös, lágy gyolcs érintésével simítják végig homlokát és ajkát, mintha ezzel is megpróbálnák csillapítani a fájdalmat, ami már nem is az övé.

A beteg ismét mozgolódik, és ezúttal mind egyetértenek.

Valami fontosat szeretne kifejezni.

Természetesen, szívesen adom a szövegnek egyedi formáját: Ó, hát persze, hogy van mondanivalóm! Láttam az embert repülni, egyre gyorsabban, egyre messzebb szárnyalva. Két háborút éltem át, nemzetek omlottak össze körülöttem, miközben narancsot szedtem a Sunset Boulevardon. Azt hiszitek, hogy nincs mit mesélnem? Elnézést, talán hálátlan vagyok. Támogattatok, elláttatok, pedig a ti kezeitekben sem volt sok, amikor úgy döntöttem, hogy köztetek keresek menedéket. De most már túl sokáig hallgattam. Húzzátok le az ablaktáblákat, mert a fény bántja a szemem.

Nyugtalanul nézek körbe. Csukjátok be az ablakot, testvérem, úgy érzem, a fény zavaróan hat ránk.

Az ellenfényben sötét árnyak vigyáznak rám a piemonti napsütés gyengéd fényében, a hangok elhalványulnak, ahogy az álom közeledik. Minden olyan hirtelen történt. Alig egy hete még a veteményesben kaptam el a napfény utolsó sugarait, vagy a létra csúcsán egyensúlyoztam, mindig akadt valami, ami javításra várt. Az idő múlásával lelassultam, de ahhoz képest, hogy senki nem adott volna egy lyukas garast sem értem a születésemkor, mégis volt mire büszkének lennem. Aztán egy reggel, amikor a nap már magasan járt, nem tudtam felkelni. A tekintetekből éreztem, hogy most én vagyok a soros, hogy hamarosan megkondítják értem a lélekharangot, és a heggyel szemközti kis kertecskébe visznek, ahol pipacsok nyílnak több évszázadnyi abbé, miniatúrafestő, kántor és sekrestyés emlékére.

Nagyon rosszul van.

Az ablaktáblák nyikorgása a múlt súlyát hordozza. Negyven éve vagyok itt, és e hang mindig velem volt. Most végre elérkezett a sötétség. Olyan sötét, mint a moziban, amelynek születését tanúja voltam. Az üres horizont először minden formátlan, üres. A vaksötét pusztaságot nézve, ahogy a szemem egyre jobban belemerül, az emlékezetem árnyakkal és sziluettekkel tölti meg. Ezek a képek városokká, erdőkké, emberekké és állatokká alakulnak át. Közel jönnek, letelepednek a színpad szélén; ők az én szereplőim. Egyeseket azonnal felismerem, mintha sosem változtak volna. Fenségesek és nevetségesek egyaránt, egy tégelyben ötvözve, elválaszthatatlanul. A tragédia pénzét az arany és a bóvli ritka elegyéből verik ki, mint valami különös műalkotást.

Már csak néhány óra választ el minket.

Órák kérdése? Ne hülyéskedjetek már! Én már jó ideje a múlté vagyok.

Még egy frissítő borogatás, és úgy tűnik, kezd megnyugtatni.

De mióta zárult le az a kapu, amely mögött a holtak történetei rejtőznek?

Il Francese. Mindig is gyűlöltem, amikor így hívtak, pedig még ennél is sokkal elgondolkodtatóbb címkéket ragasztottak rám. Minden örömöm és minden tragédiám gyökere Olaszország. Olyan helyről származom, ahol a szépség folyamatosan küzd a romlottsággal. Ha akár csak öt percre is elalszik, a csúfság kegyetlenül megfojtja. A zsenik itt úgy születnek, mint a gaz, a mi gyilkosságaink pedig olyanok, mint a dallamok, ahogy csalunk, úgy rajzolunk, a kutyákat pedig a templomok falához vezényeljük. Nem meglepő, hogy egy olasz, Mercalli, adta a nevét a pusztítás mértékegységének, amely a földrengések erejét méri. Az egyik kéz lerombolja, amit a másik felépített; az izgalom mindkét oldalról ugyanaz.

Itália, a márvány csodák és a városi zűrzavarok országának keveréke. Ez a hely, ahol a történelmi örökség és a mindennapi élet különös harmóniában él egymás mellett. Itt található a hazám, ahol a szépség és a kihívások egyaránt formálják a mindennapokat.

Az viszont tény, hogy Franciaországban jöttem a világra 1904-ben. A szüleim tizenöt évvel korábban a meggazdagodás reményében hagyták el Liguriát, alighogy összeházasodtak. Meggazdagodás helyett ledigózták és leköpdösték őket, kigúnyolták, ahogy az r-eket ropogtatják, holott ha nem tévedek, a ropogtat szó is r-rel kezdődik. Apám épphogy megúszta az 1893-as aigues-mortes-i rasszista zavargásokat, melyekben két barátja is otthagyta a fogát: a derék Luciano és az öreg Salvatore. Soha többé nem emlegették őket e jelzők nélkül.

Akadtak olyan családok, akik szigorúan megtiltották a gyerekeiknek, hogy a szülőföldjük nyelvén szólaljanak meg, mert attól féltek, hogy ezzel a "digó" címkét érdemelik ki. Marseille-i szappannal dörzsölték őket, abban a hitben, hogy így egy kicsit világosabb bőrük lesz. De Vitalianiéknál más volt a helyzet. Mi olaszul beszéltünk, olaszul étkeztünk, és olaszul álmodoztunk. Gondolataink szuperlatívuszokban születtek, gyakran emlegettük a halált, könnyek patakzottak az arcunkon, miközben kezeink alig pihentek. Az átkokat úgy szórtuk, mint ahogy mások a sót, s családunk igazi cirkuszként funkcionált, amire büszkék voltunk.

1914-ben a francia állam, mely korábban oly csekély buzgalmat tanúsított Luciano, Salvatore és a többiek megvédésére, kijelentette, hogy apám jó francia, ehhez a kétség árnyéka sem férhet, s mint ilyen, méltó a besorozásra, annál is inkább, mivel egy hivatalnok - tévedésből vagy tréfából - tíz évvel megfiatalította, amikor másolatot állított ki a születési anyakönyvéről. Lógó orral kelt útra, nem virított virág a puskáján. Az ő apja az Ezrek expedíciójában vesztette életét 1860-ban. Nonno Carlo Garibaldival vágott neki Szicília meghódításának. Nem egy Bourbon-golyó végzett vele, hanem egy kétes higiéniájú prostituált a marsalai kikötőben, mely részletet jobbnak látták elhallgatni a családban.

Egy dolog biztos: az életét vesztette, így az üzenet világos volt: a háború pusztító hatása megkérdőjelezhetetlen.

Apám halála olyan váratlanul sújtott minket, mint egy villámcsapás. Egy nap, a Maurienne-völgyben lévő műhelyünkben, ahol laktunk és dolgoztunk, megjelent egy csendőr. Anyám minden reggel reménykedve várta, hogy érkezik egy megrendelés, amely lehetővé tenné, hogy apám újra kövesse a hazai hagyományokat: követ faragjon, vízköpőket restauráljon, kutat fúrjon. De a csendőr arca, a gyászos kifejezéssel, mindent elmondott. Ahogy meglátott engem, a tekintete egyre komorabbá vált. Köhintett, majd elmondta a szörnyű hírt: egy gránát robbant fel, és ezzel elmondta mindazt, amit nem akartam hallani. Amikor anyám, méltóságteljesen, megkérdezte tőle, mikor érkezik haza az apám holtteste, a csendőr zavarban volt. Magyarázkodott, hogy a csatamezőn nemcsak emberek, hanem lovak is voltak, és hogy egy gránát hatalmas pusztítást végez, ezért nem mindig lehet tudni, ki kicsoda, ki volt ember, és ki ló. Anyám szemei előtt a fájdalom szikrái gyúltak, és úgy tűnt, a csendőr mindjárt sírva fakad. Kénytelen voltam megkínálni őt egy pohár Braulio amaróval – sosem láttam még franciát, aki fintorgás nélkül ivott volna. Anyám csak sokkal később, hosszú órák múlva engedte szabadjára a könnyeit, az üresség és a fájdalom súlya alatt.

Persze nem emlékszem minderre, vagy csak homályosan. Ismerem a tényeket, kicsit kiszínezve állítom őket helyre, azokkal a színekkel, melyek most kifolynak az ujjaim közül ebben a cellában, ahol negyven éve lakom a Pirchiriano-hegyen. Még ma is - legalábbis néhány nappal ezelőttig, amikor még képes voltam rá - rosszul beszélek franciául. 1946 óta nem hívott senki Francesének.

Néhány nappal a csendőr látogatása után anyám meglepett azzal a bejelentésével, hogy Franciaországban nem tudja megadni nekem azt a nevelést, amelyre vágyom. A hasa már gömbölyödött egy kistestvér miatt – aki sosem látta meg a napvilágot, legalábbis élve nem –, és miközben csókokkal halmozott el, elmondta, hogy az én javam érdekében hozza meg ezt a döntést. Útnak indít, visszaküld az óhazába, mert hisz bennem, mert már ilyen fiatalon is észreveszi, mennyire szeretem a követ, és tudja, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott, ezért adta nekem ezt a nevet. Létezésem két terhe közül kétségkívül a keresztnevemet volt könnyebb elviselnem. Mégis, szenvedélyes dühvel utáltam. Anyám gyakran járt a műhelybe, figyelte a férjét munkában. Akkor jött rá, hogy terhes, amikor egy vésőcsapáskor érezte, hogy összerándul a teste. Eddig a pillanatig nem kímélte az erejét, segített apámnak a hatalmas kőtömbök mozgatásában; talán ez is hozzájárult a későbbi eseményekhez.

- Szobrász szeretnék lenni - jelentette ki határozottan.

Apám csak morgott, és hozzátette, hogy ez a munka igazán megterhelő: a kéz, a hát és a szem sokkal hamarabb kimerül, mint a kő. Azt tanácsolta, ha nem vagy Michelangelo, érdemesebb elkerülni ezt a kemény feladatot, hogy megóvjam magam a fáradalmak elől.

Anyám bólintott, s úgy döntött, ad nekem egy előnyt.