A magyar közönség talán nem érdemelte meg Lionel Richie varázslatos fellépését a színpadon, hiszen olyan élményt nyújtott, amely mindenki szívét megérintette.

Húsz év után újra Budapestre látogatott Lionel Richie, aki július 17-én lépett fel a magyar közönség előtt. Az előadó olyan világhírű dalokat jegyez, mint a Say You, Say Me, a Hello, a Stuck On You vagy a We Are The World, ami az éhező afrikai gyerekek megsegítésére született, és olyan ismert énekesek hangja hallható benne, mint például Michael Jackson, Bruce Springsteen vagy Cyndi Lauper. A We Are The Worldnek köszönhetően ismertem meg én is Richie munkásságát, aki korábban a Commodores zenekar tagja volt, majd szólókarrierbe kezdett, és az igazi sikert ekkor ízlelhette meg.

Évtizedek óta a pályán van, és ugyan már 76 éves, Say Hello To The Hits nevezetű turnéjával újra Európába érkezett, hogy két órán át szórakoztassa a közönséget. A koncerteken 19 dalt elő, amelyek között a turné nevéből adódóan számtalan sláger található - köztük a Say You, Say Me, a Stuck On You, a Hello és az Endless Love. Richie budapesti turnéállomásán az MVM Dome-ban lépett fel, ahova a kapunyitás után fél órával érkeztem meg, de a stadion már szinte tele volt. Kezdetben azt hittem, nem rutinos koncertre járó nézőkről van szó, akik nincsenek tisztában azzal, hogy a kapunyitást követően még vagy két óra, mire a fő attrakció kezdetét veszi, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem.

Lionel Richie pontban este nyolc órakor, vagyis kapunyitás után egy órával állt színpadra, amit egy kisfilm előzött meg, bemutatva eddigi életének legfontosabb momentumait. A Hello című dalt adta elő legelőször, ami az egyik, ha nem a leghíresebb dala, de még így sem sikerült teljesen rábírnia a közönséget az éneklésre.

Budapest, te csodás város! A nap ragyog, hó sehol, és máris úgy érzem, hogy megpirulok. Ma reggel felkelt a nap, én pedig kisétáltam a szabadba, és csak úgy heverésztem tíz percet a napfényben. Hát ilyen gyorsan le lehet égni? Itt, a fővárosban! Hogy lehet ez?

- kezdte Richie, majd azzal viccelődött, az este folyamán a közönség rá fog jönni arra, milyen dalai derengenek nekik, illetve hogy ő hányra emlékszik a szerzeményei közül (ezáltal rávezetve a közönséget arra, hogy énekeljenek majd helyette).

Eleinte úgy tűnt, a színpadi dizájn nem volt túlgondolva a stáb részéről, hiszen a látogatók egy meglehetősen minimalista színpadképpel szembesültek, amint beléptek a stadionba. A háttérben egyedül egy fehér zongora állt, mellette dobfelszerelés és gitárok sorakoztak, míg a kivetítő szélén csupán egy keskeny kék fénycsík világított. A stadionra ráadásul olyan sűrű köd telepedett, hogy a felső karéjt már alig lehetett észlelni. Ez a misztikus atmoszféra szinte egy füstös bár hangulatát idézte, ami valószínűleg nem volt véletlen. Az énekes és a Commodoressz a karrierjük kezdetén sokat játszhattak hasonló helyszíneken, így ez a pillanat szép visszautalás volt arra, honnan indultak el.

Richie többnyire lassú, szerelmes andalgásra emlékeztető művei hallatán azt hinné az ember, hogy a leghatásosabban úgy lehet átadni a mondanivalót, ha egy mikrofonállvánnyal kiáll a színpad közepére, és pusztán a rá vetülő reflektorfény közepette kiönti a lelkét. Sőt, azt is gondolhatjuk, hogy ilyen dalokhoz aligha illenek olyan modern eszközök, amik más világsztárok koncertjein megtalálhatók - akár a pirotechnika, a füst- és lángoszlop vagy a lézerek -, de a koncerten hamar kiderült, hogy készültek jócskán ilyen elemekkel. Kaptunk lézershow-t, az előbb említett füst- és lángoszlopot, egy-egy dalnál pedig akár Las Vegasban is érezhettük magunkat a színpadi látványnak köszönhetően, és szájtátva nézve a zenekar profizmusát.

A kivetítőn látható grafikák igencsak nosztalgikus hangulatot árasztottak. A Windows XP régi háttérképeinek és a Facebookon képszerkesztéssel foglalkozó, már nyugdíjas korú felhasználók műveinek furcsa keveréke volt a látvány. Szerencsére Richie elég lenyűgöző volt ahhoz, hogy ne a vetítő vásznát bámuljuk, hanem inkább őt magát. Az énekes hangja szinte stúdióminőségűen csendült fel, legalábbis addig, amíg a zenekar nem kezdett el jobban belelendülni, és a hangosítás ekkor igencsak akadozni kezdett, így nem mindig volt egyértelmű, mit is énekel. Ennek ellenére Richie bőségesen csevegett a közönséggel, rengeteg poént elsütött, még azt is megjegyezve, hogy az ital, amit a zongorára tettek, nem igazán nyerte el a tetszését.

Fogalmam sincs, mi ez a furcsa dolog, de az eddigi legrosszabb ízélményem! A dobozára az van írva, hogy budapesti különlegesség. Eszembe jut, hogy a 70-es években már kóstoltam valami ehhez hasonlót, majd két évtizeddel később arra ébredtem, hogy azt mondják, én vagyok Lionel Richie. Hát, nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, de elég bizarr!

- mondta az énekes.

Tekintettel arra, hogy Richie már tapasztalt veterán a zenei világban, a koncerten jelentős számú idősebb rajongó is megjelent, sőt, sok fiatal is ott volt, akik szüleikkel együtt élvezték az eseményt. Ezzel kapcsolatban az énekes korábban az Indexnek így nyilatkozott:

A velem egykorú rajongók most már a saját gyermekeiket és unokáikat is magukkal hozzák, akik szintén felnőttek a dalaimra. A koncertjeim mára szinte családi hagyománnyá váltak számukra, egy olyan eseménnyé, amely összeköti a generációkat és közös élményeket teremt.

Az idősebb generáció jelenlétének viszont olykor a hátulütői is jelentkeztek, legalábbis abból a szempontból, hogy Richie velük nem tudott úgy kommunikálni, ahogy egyébként szeretett volna. Ennek leginkább a nyelvi akadály lehetett az oka, vagyis hogy nem értették, amit az énekes mond, így azt sem, hogy épp integetni kell, puszit küldeni vagy énekelni. Pedig az előadó mindent megtett azért, hogy szóra bírja a közönséget, szinte vért izzadt, hogy egy kicsit hallja énekelni a tömeget, de ez nem mindig volt sikeres. Sőt, többnyire nem. A magyarázat leginkább abban keresendő, hogy a 19 dalt tartalmazó setlistből csupán 5-6 olyan szerzemény volt, ami nekünk, magyaroknak is ismerős lehet, ám annak sem feltétlen tudjuk a dalszövegét. Richie az amerikai közönség előtt valószínűleg nagyobb sikerrel jár, amikor igyekszik énekeltetni a látogatókat. Bár az is tény, hogy kissé nagy elvárás volt Richie részéről a nézők felé, hogy az Endless Love-nál énekeljék Diana Ross részét.

Az énekes egyértelműen nem hagyta, hogy a közönség visszafogott reakciói – a dalok közötti tapsviharon kívül – befolyásolják a hangulatát. Csak a színpad előtti első sorban ülők, illetve a színpadhoz közeli terület szélső sávjában lévők mutatták meg igazán magukat, hiszen közülük többen táncra is perdültek. Azonban, míg a tömeg az első, „Hello” című dalnál kissé megfáradt, a koncert végére sikerült visszanyerniük a lendületüket. A záróakkordok során olyan klasszikusok csendültek fel, mint a „Say You, Say Me” és a „We Are The World”. Az utóbbihoz az énekes egy hosszabb bevezetőt fűzött, hangsúlyozva, hogy az emberiség sokszor eltér Isten eredeti tervétől, és ezzel fontos mondanivalót közvetített a közönség felé.

Próbáljuk Istent okolni a sok rossz miatt, pedig valójában mi, emberi lények nem csinálunk jól valamit. Nem azért rakott minket erre a bolygóra, hogy harcoljunk egymással

„- mondta, hangsúlyozva, hogy valójában nem vagyunk eltérőek, hanem mindannyian egyformán osztozunk az emberi tapasztalatokban.”

A koncert során Richie számtalan kiszólással szórakoztatta a közönséget, gyakran humoros megjegyzésekkel fűszerezte előadását, ami igazán színesítette a műsor menetét. Az összkép kifejezetten vidám volt, különösen a "Dancing On the Ceiling" alatt, amit a mögötte játszó, rendkívül tehetséges zenekar is emelt, élükön a szaxofonossal, aki igazán kiemelkedett a produkcióból. Ugyanakkor egy kis keserű szájízt hagyhat az emberben, amikor azt tapasztalja, hogy a hazai közönség sokszor passzív szemlélődőként vesz részt a zenei eseményeken, ami akár demotiválóan is hathat az előadók számára. Richie azonban nem engedett a helyzetnek; egyformán lelkesedéssel állt neki minden dalnak, és aktívan keresett kapcsolatot a közönséggel, jól tudva, hogy talán nem minden szavát értik, de a zene univerzális nyelvén bármikor kapcsolatot teremthet. És ez a kapcsolat valóban létrejött.