A kutatások hosszú éveken át tartó folyamatának eredményeként megállapítást nyert, hogy a honfoglaló magyarok genetikailag nem mutatnak összefüggést a hun néppel. Ez a felfedezés új megvilágításba helyezi a magyar történelem és identitás kérdéseit, hiszen

Korai magyarokhoz köthető egyének már a honfoglalás előtt megjelentek a Dunántúlon.

A népvándorláskori Kárpát-medence kutatása rendkívül összetett és kihívásokkal teli, különösen az archeogenetika területén, ahol a népességtörténeti sokszínűség miatt a hagyományos módszerek nem nyújtanak elegendő információt. Ennek fényében különösen figyelemre méltó a Science Advance című rangos nemzetközi tudományos folyóiratban 2023. december 18-án publikált kutatás, amelyet magyar kutatók közösen valósítottak meg. A tanulmány angol címe: "Ancient genomes reveal Avar-Hungarian transformations in the 9th-10th centuries CE Carpathian Basin", ami magyarul annyit tesz: "Ősi genomok felfedik az avartól a magyarig terjedő átalakulásokat az i. sz. IX-X. századi Kárpát-medencében." Ez a kutatás új perspektívákat nyújt a térség történetének megértéséhez.

Az interdiszciplináris kutatás során a HUN-REN BTK Régészeti Intézete mellett a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont, valamint a Wigner Adatközpont szakemberei is részt vettek. A munka legfőbb részét a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének kutatói végezték, élükön Gerber Dániellel, Csáky Veronikával és Szeifert Beával, akik vezető szerzőként járultak hozzá a projekthez, míg Szécsényi-Nagy Anna és Szőke Béla Miklós témavezetőként támogatták őket. Ez a kutatás egy hat éves munkafolyamat eredménye, amelynek gyökerei időben és térben messze visszanyúlnak: korábban a lipcsei Max Planck Intézet és a budapesti ELTE BTK kutatói is folytattak hasonló, avarokra vonatkozó vizsgálatokat. Az alapvető kérdés - a hun-avar-magyar genetikai összefonódásának bizonyítása vagy megkérdőjelezése - további részletes kutatásokat igényel. A mostani, hosszú távú munka azonban erősen valószínűsíti, hogy a hunok és az avarok genetikailag nem mutatnak közeli rokoni kapcsolatot a honfoglaló magyarokkal.

Az archeogenetikai vizsgálat során összesen 296, a VII-XI. századi dunántúli temetőkből származó emberi maradványt vizsgáltak, kiegészítve egy, az Urálon túli területről származó, és a korai magyarokhoz köthető mintával. A korábbi és már publikált, egyéb tudományos kutatóhelyek munkáiról szóló közleményekre támaszkodva közel félezer minta genetikai információját tartalmazó adatbázison végezték el az elemzéseiket.

Az IBD-módszer (identity-by-descent – leszármazási azonosság) egyik első alkalmazásaként a legújabb technológiák közé emelkedik, amely forradalmasítja a nagy egyedszámú populációgenetikai kutatásokat. Ez a megközelítés lehetővé teszi a közeli leszármazási vonalak, mint például az apa-fiú vagy anya-lány kapcsolatok közötti hiányosságok felszámolását, továbbá olyan eddig elérhetetlen összefüggések felfedezését is, amelyek eddig rejtve maradtak. Ennek eredményeként nemcsak a szűkebb családi genetikai kötelékek válnak láthatóvá, hanem a távolabbi, akár ötöd- vagy hatodfokú rokonsági kapcsolatok is napvilágra kerülnek.

Ez a módszer, ahogy az Archeogenomikai Intézet honlapján megjelent magyar nyelvű összefoglalóban is olvasható, alkalmas a tágabb értelemben vett eredetkomponensek szétválasztására vagy a közvetlen (több száz éves időtávlatban élt) közös ős eredetének igazolására. Esetünkben például választ adhat arra a kérdésre, hogy a keleti avarok és a honfoglaló magyarok közvetlenül rokonságban álltak-e egymással, vagy csak azonos régiókból származó genetikai forrásokkal rendelkeznek (amivel számos más nép is rokonítható). A tudósok nem vonják kétségbe, a köztudatban pedig jó lenne elmélyíteni azt a fontos információt, hogy a Földünkön ma élő mintegy 8 milliárd ember, (a homo sapiens sapiens) egy kétszázezer évvel ezelőtt élt afrikai ősanyától származik, tehát valamilyen fokon mindannyian egymás rokonai vagyunk.

A mostani kutatás mintagyűjtése során az Kr. u. 568-811 között létezett Avar Kaganátus utolsó időszaka és a magyar államalapítás közötti átmeneti intervallumot célozta meg, hogy részletes képet kapjanak erről az ismeretekben szegény, ám eseményekben gazdag időszakról. A kutatás eredményei nagyon összetettek, sokrétűek és a jelenlegi vizsgálatok eredményeinek összegzése, valamint a tanulságok levonása után - és ez a jelenlegi kutatás egyik legfőbb, előremutató haszna - a továbbgondolás újabb lehetséges kutatások irányába mutat.

A kutatás szerzői öt fő megállapításban foglalták össze az elért eredményeiket:

1) Genetikai szempontból jellemezték a Kárpát-medence népvándorlás kori alapnépességét.

Azokról az embercsoportokról beszélünk, amelyek az utolsó jégkorszak vége óta, körülbelül 10-12 ezer éve, megtelepedtek ebben a régióban, és a honfoglalásig, sőt, napjainkig is fellelhetők leszármazottaik révén. A kutatók megfogalmazása szerint: "A paleolitikumtól napjainkig az európai népcsoportok jelentős kulturális és genetikai átalakulásokon mentek keresztül. Ennek ellenére az ötezer éve történt indoeurópai bevándorlás, valamint a helyi rézkori lakossággal való összeolvadás után nem érkezett olyan külső hatás, amely komoly változást idézett volna elő a kontinens genetikai képében. A Kárpát-medence sem volt kivétel, annak ellenére, hogy a vaskor óta számos, archaeogenomikai módszerekkel is azonosítható népcsoport telepedett le, különböző irányokból." Ahogyan említik: "A Kárpát-medencébe érkező népek, függetlenül származásuktól, sosem érték el azt a kritikus létszámot, amely jelentősen eltolta volna ezt a lényegében a mai napig létező, európai alapkarakterű genetikai összetételt."

A hunok, avarok és korai magyarok közötti kapcsolatok, valamint a Kárpát-medencei alapnépességgel való viszonyuk részletesebb elemzése új megvilágításba helyezte a történelmi összefonódásokat és kölcsönhatásokat.

Az újonnan alkalmazott IBD-módszer révén egyértelművé vált, hogy a Kárpát-medence hunkori, genetikailag kelet-eurázsiai származású csoportjai (közismertebb nevükön "hunok", bár az elnevezés mögött húzódó etnikai és biológiai származás kérdése erősen vitatott) biológiai öröksége nem jelenik meg a IX. század végén érkező honfoglaló népesség genetikai állományában. Az avar csoportokkal kapcsolatban megállapították, hogy "keveredésük (házasságok és utódnemzés) a helyi közösségekkel csupán csekély mértékben, a magyar honfoglalókkal pedig - néhány kivételtől eltekintve - nem volt kimutatható." Ezen túlmenően hangsúlyozták, hogy "(...) eredményeink nem támasztották alá az avar és magyar népcsoport közös genetikai eredetét, ami tovább erősíti a két csoport közötti genetikai folytonosság hiányát, valamint a szociális szerveződésük eltéréseit is figyelembe véve gyengíti azokat az elméleteket, amelyek a két népcsoport összekapcsolására vagy folytonosságára irányulnak."

3) A Kárpát-medence népvándorlás kori alapnépességének kapcsolatrendszerét az avarokkal és a honfoglalókkal alaposan elemezték. A kutatások során feltárultak a különböző népcsoportok közötti interakciók, amelyek nemcsak kulturális, hanem gazdasági és politikai szempontból is jelentősek voltak. A népvándorlás időszaka alatt a térség lakóinak kapcsolatai összetett hálózatot alkottak, amely hozzájárult a helyi közösségek fejlődéséhez és a különböző kultúrák keveredéséhez.

A legfrissebb kutatások szerint a messzi keletről érkezett avarok genetikai mintázatai azt mutatják, hogy a népességükbe az eurázsiai sztyeppéről származó csoportok is beletartoznak. Ez a közösség a Kárpát-medence VII-VIII. századi lakosságának körülbelül ötödét alkotta. A korábbi elméletek megerősítést nyertek, hiszen a legújabb vizsgálatok világossá tették, hogy az avarok – különösen az elitjük – nem keveredtek a helyi népességgel, hanem egymás között házasodtak, így hozták létre utódaikat. Ennek következményeként a Kárpát-medencében eltöltött 250 év után, a honfoglaló magyarok érkezése előtti időszakban, a régészeti és archeogenetikai adatok egybehangzóan az avarok "eltűnését" jelzik. Ez arra utal, hogy a honfoglalók egy nagyrészt európai eredetű lakossággal, és csupán kisebb arányban keleti avarokkal találkozhattak a Kárpát-medencében.

"Teljesen homály fedi számunkra, hogy a honfoglaló népek milyen nyelvet használtak." "Sajnos csalódást kell okoznom a turbószittyáknak."

A beérkező magyar honfoglalók a Kárpát-medence akkori lakosságának csupán egytizedét alkották. Ha figyelembe vesszük a körülbelül egymillió fős alapnépességet (bár a rendelkezésre álló adatok ebből a szempontból meglehetősen korlátozottak), a honfoglalók száma körülbelül 100-150 ezer főre tehető. Ez a szám összhangban áll a korábbi történelmi becslésekkel és forrásokkal is. Érdemes megjegyezni, hogy a honfoglalók már érkezésük pillanatában aktívan kezdték keveredni a helyi, európai jellegű népességgel, ami rávilágít a két népcsoport társadalmi struktúrájának eltéréseire. Ez a keveredés lehetséges magyarázatot ad arra is, hogy a későbbi korokban miért a honfoglaló magyarok utódai maradtak fenn genetikai és kulturális értelemben, míg az avarok eltűntek.

A honfoglaló népesség tehát az avarokkal nem, vagy alig keveredett, szemben az itt talált helyi európai jellegű alapnépességgel. Ez utóbbira utal a kutatás szinte mellbevágóan meglepetésszerű felfedezése, amiről a következő pont szól.

A honfoglalás előtti időszakban a Dunántúlon már megjelentek olyan egyének, akik a korai magyarokhoz kapcsolódnak.

Ez a téma különösen izgalmas, hiszen a Dunántúl területe mindössze ötven évvel 895 után kezdett el igazán népesülni a honfoglaló magyarok által. A kutatók felfedezései szerint Zalavár mellett egy "többrétegű temető" található, amely a 870-890 közötti időszakra datálható. Itt egy felnőtt férfit találtak, akit a honfoglalókhoz köthető genetikai csoportba soroltak. Az eset egyedülállóságát fokozza, hogy a X. század első feléből származó, honfoglaló temetkezéshez kapcsolódó férfi ötödfokú rokonságban állt a felfedezett személlyel. Ez a kapcsolat akár másodunokatestvéri viszonyt is jelenthet, de az időbeli távolság miatt másféle rokonsági kapcsolatok is elképzelhetők. A kutatók véleménye szerint ezek az eredmények megerősítik azt az elméletet, amely szerint a tömeges honfoglalás előtt már létezhettek magyar közösségek különböző nyugati területeken, valószínűleg a Karoling-kori fegyveres kíséret tagjaiként.

5) A Kárpát-medence lakosságának átalakulásait a VI-XI. század között részletesen feltárták.

A kutatás rámutatott az avarok házasodási és kapcsolati szokásainak jelentős átalakulására a VII. század folyamán, valamint az Alföld és a Dunántúl lakosságának elszigetelt állapotára a honfoglalók érkezése előtt. A honfoglalók tömeges megjelenése a X. század elején indította el a Kárpát-medence lakosságának átfogó átrendeződését. Az elemzések szerint a honfoglalók hatása a IX. század végén és a X. század elején elsősorban az Alföldön volt érezhető, míg a X. század második felében nemcsak a honfoglalók, hanem az alföldi helyi közösségek egy része is kapcsolatba lépett a dunántúli népességgel. E folyamat következtében a korábban zárt, néhol már a római kor óta érintetlen helyi csoportok is elkezdtek keveredni egymással, új társadalmi dinamizmokat teremtve.

Összefoglalásként ezt írták: "Az eredményeink összetett populációs eseményeket tárnak fel makro- és mikrorégiós szinten a Kárpát-medencében. A tanulmány célja elsősorban a helyi populációgenetikai viszonyok megismerése volt a vizsgált időszakban, így más, külső népcsoportokkal való kapcsolatok feltárása, mint a honfoglalók eredete, vagy az egyes európai csoportok származásának azonosítása, nem képezte fókuszát a kutatásnak. Az ezekkel kapcsolatban felmerült kérdések további kutatások alapját szolgálják a jövőben."