Pressman hazafelé vezető útja tele volt izgalmakkal és várakozásokkal. Az út során a gondolatai szüntelenül cikáztak, vissza-visszaemlékezve az eltöltött időszakra. Képzeletében újraélte a fontos pillanatokat, amelyek formálták őt. Az autó ablaka mellett
Senki ne kísérje el, és ne búcsúztassa el a reptéren ezt a gyalázatos, szánalmas egyént.
Utoljára vesztegetem az időt Pressmanra, de ezt fontosnak érzem. Tehát.
Politikai közösségünk határozottan elvárja a kormánytól, hogy a közelmúlt eseményei után senki, de tényleg senki ne kísérje ki és búcsúztassa el a reptéren ezt a szégyenteljes, aljas egyént. Egyetlen miniszter, egyetlen államtitkár, sőt még egy éjszakai portás se legyen jelen, amikor ez a megvetendő figura végre távozik.
Menjen, tűnjön el, és hagyja, hogy a csend körbeölelje.
Az utódját pedig tisztelettel és szeretettel várjuk.
A mi Amerikánk a klasszikus irodalom és a filmművészet hőseinek világát idézi, ahol Mark Twain humorral és bölcsességgel mesél, Jack London a természet küzdelmeit örökíti meg, míg Poe a sötétebb emberi lélek rejtelmeit tárja fel. Arthur Miller drámai mélységekkel és társadalmi kritikával ajándékozott meg minket, Hemingway az egyszerűség és a nagyság elegyével hatott ránk, Heller pedig a háború abszurditását tette láthatóvá. Wouk, Updike és Walt Whitman is hozzájárultak ahhoz a gazdag kulturális örökséghez, amelyet Clint Eastwood és Rocky Balboa ikonikus alakjai tovább élnek. Ezzel szemben nem az aljas kis senkik világa az, amit mi képviselünk.
