Salamon András: Az állami filmtámogatás demokratikus működése a politikai érdekek áldozatává lett Az állami filmtámogatás rendszere, amely eredetileg a kulturális sokszínűség és a művészeti kifejezés támogatására hivatott, mára a politikai játszmák eszkö

Állami támogatás nélkül, a Lumiere Filmiskola diákjaival és oktatóival együtt valósította meg Salamon András a tíz éve dédelgetett álmát, a Random című filmet. A rendezővel folytatott beszélgetésünk során az állami finanszírozási rendszer fenntarthatatlanságáról és a független filmes lét szépségeivel, valamint kihívásaival foglalkoztunk. Emellett arról is esett szó, hogyan lehet inspirálni azokat a fiatalokat, akik egy ilyen nehéz időszakban szeretnének elindulni a filmes pályán.

A Random forgatókönyvének kidolgozása során tíz évnyi munkával a készítők számos közéleti kérdéssel szembesültek, amelyek azóta a figyelem középpontjába kerültek. Ilyen például a pedofilügyek és az orosz-ukrán háború, amelyek komoly társadalmi és politikai diskurzusokat generáltak. Ezeknek a témáknak a beemelése a történetbe nem volt egyszerű feladat, hiszen meg kellett találni az egyensúlyt a fikció és a valóság között. A kihívás abban rejlett, hogy a súlyos társadalmi problémákat érzékenyen és hitelesen tükrözzék, miközben megőrizzék a narratíva szórakoztató és érdekfeszítő jellegét. A készítőknek folyamatosan figyelemmel kellett kísérniük a társadalmi változásokat, hogy a történet releváns maradjon, és megfelelően reflektáljon a valóságra.

Nem sorolom magam azok közé, akik az újságcikkekből merítenek ihletet a forgatókönyvek megalkotásához. Az orosz-ukrán konfliktus például nyilvánvalóan nem szerepelt a történet kezdeti vázlatában. Ugyanakkor a pedofília és a gyermekbántalmazás témái nem ismeretlenek számomra; nem szükséges a híreket bújnom ahhoz, hogy tisztában legyek azzal, mi zajlik az országban.

A Lumiere filmiskola első saját gyártású játékfilmjéről van szó, amelyen számos növendék és tanár is dolgozott. Nehéz volt összeegyeztetni a tanári és a rendezői szerepet a forgatáson?

Az elmúlt évtizedek során több egyetemen és magániskolában is tanítottam. Van gyakorlatom abban, hogy kezeljem ezt a helyzetet. Amint belépek a tanterembe, az első perctől tudom, hogy valószínűleg itt ülnek a következő filmem munkatársai. Ez mindig így volt. Rengeteget dolgozom a tanítványaimmal, ez a lehető legtermészetesebb dolog. Egy filmiskolának - ha magániskola, ha egyetem - szerintem a legfontosabb feladata, hogy felszabadítsa a diákokat, akik így képesek lesznek megmutatni az ambíciójukat, a tehetségüket. A forgatás alatt nincs tanár-diák viszony. Én végtelenül boldog vagyok, ha egy diákon észreveszem, amikor már filmessé válik, és remélem, hogy ők is élvezik, milyen klassz dolog filmet készíteni.

A forgatókönyv kezdetben filmelőzetesként született meg, azonban később egy hangjáték formájában is megvalósult, mielőtt végül visszatért volna a vászonra. Ez a médiumok közötti váltakozás és adaptációk sora jelentős hatással volt a történet alakulására és a karakterek mélységére. Az egyes formák sajátos igényei és lehetőségei új színezetet adtak a narratívának, gazdagítva a sztori élményét és a befogadás módját.

Egyáltalán nem, ez egy egyenes vonalú folyamat volt. Az ember ír egy történetet, lesz belőle egy használható forgatókönyv, elkezd pénzt gyűjteni, támogatókat szerezni, pályázni - ami Magyarországon nagyon nehéz. Tíz évvel ezelőtt is nehéz volt, ma százszor nehezebb. Amikor ez idő alatt úgy éreztem, hogy a történetben több van annál, minthogy a fiókban feküdjön, akkor megmozdítottam az agyamat, a kapcsolatrendszeremet.

Egy olyan időszakra emlékszem, amikor még létezett a Magyar Rádió, és egy különleges, irodalmi-művészeti főszerkesztőség működött, ahol tehetséges dramaturgok tevékenykedtek. Ők gyakran kerestek meg engem, hogy rendeljenek tőlem darabokat, vagy érdeklődjenek, hogy van-e valamilyen jó történetem, amit hangjáték formájában megvalósíthatnánk. Idővel természetessé vált, hogy a filmötleteimet, amelyek műfajilag illeszkedtek a rádió világához, rendszeresen elvittem hozzájuk. Számomra a színészekkel való együttműködés mindig is különleges élményt jelentett. Amikor a Random, akkor még Az utolsó perc címen futó projekt lehetőséget kapott, örömmel dolgoztam együtt Thuróczy Szabolccsal, Molnár Piroskával, Hegedűs D. Gézával, Marozsán Erikával és még sok más kiváló színésszel. Minden pillanatot élveztem, amit velük tölthettem.

Mekkora a közös vonás a hangjáték és a film szereplőinek gárdája között?

A forgatókönyv szerkezete, narratívája, szereplői és epizódjai radikálisan átalakultak, ezért úgy döntöttem, új szereplőgárdát keresek. Végső soron talán ez a legjobb, ami történhetett: ha ez a projekt tíz évvel ezelőtt valósult volna meg, valószínűleg nem érezném magam ennyire boldognak ma. Ezt nem úgy értem, hogy mindenkinek évtizedekig kellene várnia a forgatókönyvei elkészítésére, és nem azt szeretném közvetíteni a döntéshozók felé, hogy utasítsák el a projekteket, mert majd ha a szerzők tíz év múlva még élnek, úgyis megvalósítják őket. A Random forgatókönyvéről viszont teljesen objektív módon állíthatom, hogy sokkal erősebb és izgalmasabb filmet tudtam belőle létrehozni most, mint amit akkor valaha is el tudtam volna képzelni.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: Mik a legújabb fejlemények?

Az ember jó esetben nem meghülyül, hanem tapasztaltabb lesz a korral, érdekesebben gondolkodik a világról és a filmről, több minden jut eszébe. Nem szeretnék nárcisztikusnak tűnni, de én minden reggel úgy ébredek fel, hogy ma valahogy jobb ember leszek, mint tegnap voltam. Úgy tekintek az életemre, mint egy egyenes vonalú, progresszív fejlődéstörténetre. Én gyerekkorom óta egy olyan játszótérnek érzem a kis világomat, ahol minden nap egyre jobb dolgok történnek. Miközben természetesen látom a minket körülvevő külső univerzumot is, amiben abszurd, gonosz és ostoba események váltakoznak a csodálatos, meseszerű eseményekkel.

Ön a film egynapos időkereteiről beszél, ami elsőre talán furcsának tűnik, de felvet egy érdekes kérdést: vajon a film szereplői ezen a rövid időszakon belül fejlődtek-e, vagy lett volna lehetőségük a változásra? Valóban, egyetlen nap leforgása alatt képesek voltak-e mélyebb önismeretre és fejlődésre, vagy a körülmények, amelyek között élnek, megakadályozták őket abban, hogy többek legyenek?

Lehettek volna mások. Élhettek volna, hozhattak volna más döntéseket, és elkerülhették volna azt a megsemmisítő örvényt, ami végül lerántja őket a semmi mélyére. Minden karakterem mélyen a szívemhez nőtt, és még ha ez talán klisének is hangzik, szeretem őket mind. Nem tudnám őket nem szeretni, hiszen mindegyikük egy-egy darabkát képvisel belőlem. Nem vagyok az a típus, aki a szereplőim felett ítélkezne. Inkább észreveszem a küzdelmeiket, amelyek sokszor párhuzamosak az én sajátjaimmal, majd felemelem őket, vagy éppen ellenkezőleg, eltolom őket olyan szélsőséges helyzetekbe, ahol mások is felfedezhetik: itt valami igazán figyelemre méltó rejlik. A karaktereimet egy végzetes erő húzza le, amelyet jellemzően nem tudnak elkerülni, és ez az energia különböző formákban, de azonos intenzitással hat rájuk.

Úgy véli, hogy a Filmintézet támogatása esetén ez a projekt, valamint az ön kreatív szabadsága is csorbát szenvedett volna?

Természetesen, itt van egy egyedibb verzió: Semmi és senki nem korlátozhatja a szabadságomat. Jelenleg még nem vagyunk egy nyílt diktatúrában, így a vágószobákban nem ülnek cenzorok, hogy felügyeljék a szavainkat. Ugyanakkor érzékelem, hogy egy lefelé tartó spirálban találjuk magunkat, ahol a szabad véleménynyilvánítás egyre inkább fenyegetve van.

A filmkészítők és a szakma szempontjából a jelenlegi helyzet három dimenzióval kedvezőtlenebb, mint a Vajna-rendszer időszakában volt.

A filmtámogatás jelenlegi működése és rendszere olyan háttérbe húzódó, befolyásos alakok irányítása alatt áll, akiknek szándékai és motivációi jól ismertek a szakmában. Ezen személyek nevét most udvariasságból nem említem, de mindannyian tudjuk, hogy milyen érdekek vezérlik őket.

Persze becsúsznak csodálatos tévedések, mint például Enyedi Ildikó Csendes barátjának, vagy Nemes-Jeles László Árvájának a támogatása. De ezek a kivételek és nem azt jelzik, hogy milyen jól működik a rendszer. Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy az már tényleg minimum alatti lenne, ha két ilyen kaliberű művészt is elkaszálnának.

A következő kérdésem az, hogy Ön szerint mennyire fenntartható a jelenlegi támogatási rendszer?

A politikai hatalomnak elengedhetetlen feladata, hogy támogassa a kultúrát, hiszen a parlament, tehát a választók bizalmát élvezi e megbízatás révén. A rendszerváltáskor elengedhetetlenné vált egy új, demokratikus és átlátható alapítványi struktúra kialakítása, amely a szakmai önkormányzatiság elvén működik. Sajnos, több mint két évtized elteltével ez az alapítványi rendszer a politika eszközévé vált, aminek következményeként Andy Vajna személyében kormánybiztost neveztek ki a helyére. Vajna halála után pedig egy új rendszer jött létre, és most azt kérdezi, hogy ez a rendszer valóban fenntartható-e.

Én egy véletlennek köszönhetően hatéves korom óta élek a film világában. Nekem molekuláris szinten van közöm ehhez a szakmához, szemben azokkal, akik a döntéseket hozzák. Viszolyogva nézem, amikor elfogultan, és nem szakmai szempontok mentén születnek döntések - ha jók, ha rosszak. Szóval, hogy egyenesen válaszoljak: nem, ez egy fenntarthatatlan rendszer.

Egy ilyen áldatlan helyzetben tanárként a Lumiere-ben hogyan tudja motiválni a pályakezdőket, illetve segíteni megakadályozni, hogy elveszítsék a motivációjukat? Hogyan lehet tehetséget gondozni egy olyan rendszerben, ahol talán nem a legegyszerűbb dolog nem kiégni?

Ez egy nagyon fontos felvetés. Nincs olyan óra a Lumiere-ben, ahol ez a kérdés ne kerülne a szóba. Ugye ez egy fizetős iskola, szóval egy ponton túl konkrét morális kérdésről van szó: milyen alapon várjuk el, hogy emberek tandíjat fizessenek egy iskolának, ami olyan életre készíti fel őket, ami gyakorlatilag nincs?

Ha udvariatlan akartam volna lenni, nagyjából így tettem volna fel ezt a kérdést.

Ez nyilvánvaló. Szükség van-e rendezőkre, operatőrökre, vágókra, hangmérnökökre, producerekre egy önemésztő, önpusztító szakmában, ami csak néha hibázik annyira, hogy becsússzon egy-egy remek projekt? Ezt szerintem egyetlen módon lehet normálisan kezelni: őszintén. A kurzus úgy kezdődik: "Sziasztok! Soha a magyar film történetében nem volt még ilyen rettenetes korszak." Visszamehetünk az ötvenes évekig, ott sem. Ez levezethető számokon, a filmkultúra állapotán, a minőségen filmről filmre. Bizonyítható, hogy a legsötétebb rendszerekben sem jött be a politika a sáros csizmájával, hogy eltapossa a filmgyártást.

Néha Aczél György neve kerül szóba, akit a Kádár-rendszer kultúráért felelős vezetőjeként emlegetnek, de én nem tartom őt érdemesnek a magasztalásra. Furcsa módon azonban volt egy olyan vonása, hogy valóban tisztelte a kultúrát, különösen a filmművészetet. Baráti kapcsolatokat ápolt filmrendezőkkel, ami valószínűleg táplálta a hiúságát. Ezen a korszakon belül kis túlzással elmondható, hogy mindazt, amit a közbeszédben és más művészeti ágakban nem lehetett kifejezni, a filmvásznon viszonylag szabadon meg lehetett fogalmazni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna cenzúrázott filmek vagy ne történtek volna súlyos művészi visszaélések. Azonban a politikai megtorlás praktikáját, amennyire én ismerem a magyar filmtörténetet, eddig senki sem alkalmazta.

Nevekkel, címekkel és eseményekkel alátámasztható, hogy a bosszú politikája mellett a legrosszabbul értelmezett elfogultságok, a féltékenység és a gyűlölet is erőteljesen jelen van. Ezt nem csupán a döntések tükrözik, hanem inkább a mögöttük zajló manipulációk és érdekharcok. A közismert döntéshozók mögött sokkal titokzatosabb és potenciálisan veszélyesebb politikai szereplők állnak, akik talán még csak nem is sejtik, hogy mi mennyit tudunk róluk és a valódi szándékaikról. Az események hátterében rejlő dinamikák, mint például a "Sötét Szövetség" néven emlegetett csoportosulás, vagy a közismert politikai tanácsadó, Viktor K., akinek árnyékában számos döntés született, csak tovább fokozzák a helyzet bonyolultságát. Az ő befolyásuk, mint egy láthatatlan kéz, irányítja a folyamatokat, miközben a nyilvánosság csak a felszínt látja.

Tavaly először a független magyar filmek száma meghaladta az állami támogatásúakét. Ezért érdemes megvizsgálnunk a független filmes szcéna jelenlegi helyzetét: vajon fenntarthatónak tekinthető ez a tendencia?

A független filmezés egy igazi kihívás, nem tagadom. Holnap akár el is kezdhetnék egy új filmet, de nem hiszem, hogy ez lenne az első vágyam. Mégis, a független film készítése olyan függőséget okoz, amely nehezen leküzdhető. Ugyanakkor, csak azok az emberek, akik igazán szenvedélyesen szeretik a mozit, képesek arra, hogy ilyen projektekbe belevágjanak. Az életünk, a személyiségünk és a szenvedélyeink mind-mind összefonódnak ezzel a művészettel. Ha pedig a különböző, néha megnevezhetetlen hatalmak úgy döntenek, hogy nem érdemeljük meg a támogatást, vagy hogy „most ők jönnek”, az ő döntésük. Mi akkor is folytatni fogjuk a filmkészítést, mert a kreativitásunk nem ismer határokat.

Gárdos Péter a Random díszbemutatóján elmondott egy figyelemfelkeltő gondolatmenetet a független film fogalmáról és a magyar filmművészet jelenlegi helyzetéről. Kifejezte reményét, hogy a jövő radikális, pozitív átalakulásokat hoz, amelyek révén a jelenlegi rendszer csupán egy elhanyagolt lábjegyzetként fog szerepelni a magyar filmtörténet lapjain. Vagy még annyira sem.

Még mindig rendkívül szokatlan, hogy egy ilyen módon készült film pénzügyi szempontból pozitív eredményekkel zárul - eddig talán csak a „Futni mentem” tudott ezen a téren érvényesülni. Ön hogyan értelmezi a sikert egy független film esetében?

Ez egy nagyon egyszerű definíció, egy film sikere három tényezőből áll. Nézettség, kritika és fesztiválszereplések. Ezek egzakt dolgok, világosak, egyértelműek.

Ehhez a tapasztalathoz egy sajátos dolog is hozzátartozik: én már nyolc különböző vetítésen láttam a Random legvégső verzióját. Kicsit félve osztom meg, mert ilyet még sosem éltem át: ennek a filmnek egyetlen jelenete sem késztetett arra, hogy azt gondoljam: „hú, ezt gyorsan túlélnénk, mert nem igazán sikerült”. Ez nem jelenti azt, hogy a film hibátlan lenne, csupán annyit mondok, hogy minden eddigi munkámban – legyen szó kisjátékfilmről, nagyjátékfilmről vagy dokumentumfilmről – mindig akadt olyan rész, amelyhez utólag szívesen visszatértem volna, hogy finomítsak rajta.

Úgyhogy a három konkrét mérőfaktor mellett számomra ez lelkileg nagyon sokat jelentett. Ha ez nem így lett volna, nagyon szégyellném most magam, mert felfoghatatlan, mennyi nehézséggel járt az a majd' három év, amíg összeraktuk a Randomot.