A közösségeink valódi arculatát mélyen tükrözi, hogyan viszonyulunk az alkoholproblémával küzdő nőkhöz.

Az HBO Maxra nemrég felkerült Parlagon főszereplője egy alkoholbeteg fiatal nő, aki a gyógyulás küzdelmes útjára lép. Addiktológiai konzultáns szerzőnk osztja meg gondolatait a film apropóján a függőség hátteréről, valamint egy hazai kutatás eredményeit, amiből kiderül, hogyan vélekedünk mi, magyarok az alkoholbetegről, ha az illető nő. Böcskei Balázs, az IDEA Intézet stratégiai igazgatójának írása.

Hogyan érthetjük meg a függő énrészeinket, és miként segíthet ebben a gyermekkori sebek tudatosítása? A felépülés útja személyre szabott, sokszor kiszámíthatatlan, és a terapeuta sem tudja előre a pontos menetét. A "mindentudás" illúziója inkább akadályozza, mint segíti a folyamatot. Valódi változás akkor történik, ha a segítő ott kapcsolódik a klienshez, ahol az valóban tart - nem ott, ahol "elvileg" kellene lennie.

Ezek a gondolatok a napokban megjelent Parlagon (The Outrun - 2024) című film kapcsán fogalmazódtak meg bennem, amely az HBO Max kínálatában debütált. A történet középpontjában egy fiatal nő áll, akit Saoirse Ronan alakít, és aki a felépülés rögös útjára lép, miután hosszú időn át küzdött az alkoholfüggőséggel. A film nem csupán a rehabilitáció folyamatát mutatja be, hanem mélyebb rétegekbe is betekintést nyújt: a függőséggel és az önmagával való harc belső vívódásait is felfedi. Miközben nyomon követjük, ahogyan a főszereplő újra és újra próbálkozik, láthatjuk, hogy az élet nem csupán a sikerekről szól, hanem a visszaesésekről is. A film hitelesen ábrázolja, hogy a felépülés nem egyenes vonalban halad, hiszen a főszereplő küzdelmei, közben a környezete iránti érzései, a bűntudat és a megbocsátás iránti vágy mind-mind összefonódnak. A csoportos találkozók során tapasztalt közösségi élmények és a személyes felelősségvállalás együttesen formálják újra az identitását. A Parlagon olyan, mint maga az élet: tele döntésekkel, amelyeket a múlt árnyai kísérnek, és amelyek végső soron a jövő felé vezetnek. Az önmagunkkal folytatott harc, a gyengeségeinkkel való szembenézés és a megújulás vágya mind-mind meghatározza azt az utat, amelyet bejárunk.

A "Parlagon" című művet első pillantásra egy fiatal nő alkoholba burkolózó történetének tűnhet, ám valójában sokkal mélyebb rétegeket tár fel. A főszereplőben ott rejlik a gyermekkora, a szülei megküzdési stratégiái, és az ezekből fakadó transzgenerációs hatások. Az ital, mint destruktív "túlélési" eszköz, válaszként jelenik meg a felnőtté válás nehézségeire. Rona ügyesen közelíti meg a nézőhöz a bipoláris zavarban és alkoholproblémával küzdő apát, aki a lány gyermekkora során elérhetetlen figura maradt, érzelmi hiányt és fájdalmat idézve elő. Az anya karaktere is fontos szerepet játszik: vallásossága nem a családi kötelékek megerősítését szolgálta, hanem inkább elzárkózást a valóságtól, így a hit nem a szeretet és az érzelmek közvetítésére, hanem egyfajta elmenekülésre szolgált. A film megjeleníti, hogyan formálják a múlt árnyai a jelen életét, és hogyan keresnek a szereplők válaszokat a fájdalmas örökségre.

Nem szeretnék spoilerezni, minden ilyen film válhat segítő alkotássá, ha kinyitjuk felé a szívünket. A főszereplő különböző életszakaszainak és -eseményeinek felvillantása valószerűen adja vissza azt, ahogyan a sóvárgás, "ami jön a semmiből" egy megismert "valami" lesz. Carl Gustav Jung szélesebb körben ismert mondásának igazságát, miszerint "amíg a tudattalant nem teszed tudatossá, addig az fogja irányítani az életed, te pedig végzetnek fogod hívni", a film is visszaadja. Amikor Rona felismeri, hogy ugyanazokra az érzelmi helyzetekre már tud más és józan válaszokkal élni, és hogy míg az érzések elfojtása gyerekkorában a túlélését szolgálta, felnőttként már akadálya volt a feldolgozásnak és a továbblépésnek.

A függőség gyakorlatai körforgásban zajlanak, így elkerülhetetlen, hogy az ember ugyanazokhoz a "megállapításokhoz" térjen vissza.

Ez a film igazán magával ragadó volt számomra, mert nem a hagyományos, unalmas módon közelíti meg a függőségek kérdését, hanem elmélyed a gyerek Rona hiányosságainak hátterében. Megfigyelhetjük, ahogy a hiányosságokból kiépül a fájdalom és az önutálat összetett piramisa, miközben a cselekvőképesség és az önmeghaladás újabb szintje is elkezd kibontakozni. Lehet, hogy ez elsőre elvontnak tűnik, de talán éppen azért, mert az élet és a gyógyulás folyamata mindig izgalmasabb, mint pusztán beszélni róluk. A változás csak cselekvéssel válik valóra, miközben a gondolatok és érzések folyamatosan formálódnak. Senki sem tudja előre, milyen tempóban halad, és ha valaki megpróbálja ezt kontrollálni (ami teljesen érthető), néha önmaga elé gördíthet akadályokat az önmegismerés útján. Akár egyéni, akár csoportos támogatást keres valaki, mindenkinek megvan a saját tempója és útja a gyógyulás felé.

A film kapcsán érdemes külön figyelmet szentelni a főszereplő neme. A történetben kétféle függőséget figyelhetünk meg: egy férfi és egy női karakter szemszögéből. Jelenleg, a tudományos törekvések ellenére, a női szerhasználat még mindig alul reprezentált téma, melyről legutóbb a szerző és a Partizán közös Kiszálló podcastjában diskuráltak - erről bővebben ott hallhatunk. Kaló Zsuzsa, aki a WMN-en is többször megszólalt, valamint kutatótársai számos könyvben vizsgálják a női szerhasználat sajátosságait. Most azonban nem szeretném részletezni ezeket, hiszen az alábbiakban egy Kaló Zsuzsával folytatott inspiráló beszélgetés és az abból született kutatás eredményeit osztom meg.

Ez a kutatás arra vonatkozott, miként látják a felnőtt magyarok a női vagy férfi alkoholistát, és az, ahogyan látják, mennyiben tér el, ha férfi vagy női a válaszadó. Az IDEA Intézet keretében a kutatás adatait 2025. május elején vettük fel online kitölthető kérdőív segítségével. A vizsgálat végeredménye reprezentatív az ország felnőtt népességére iskolai végzettség, életkor, nem, településtípus és régió tekintetében. A teljes magyar weben és a közösségi médiában végzett adatfelvétel lekérdező szoftverrel, önkitöltős online kérdőíven keresztül (CAWI) történt.

A vizsgálat keretében a problémaérzékenységet is felmértük, mely szerint a felnőtt népesség majdnem háromnegyede úgy látja, hogy az alkoholizmus elterjedése komoly problémát okoz az országnak. Ugyan a férfiak kétharmada is ezen a véleményen van (64%), a nők határozottan súlyosabbnak látják ezt a problémát (78%).

Bár a társadalom nagy része tisztában van az alkoholizmus komolyságával, sokan még mindig inkább a személyes felelősségből eredő lecsúszásként értelmezik ezt a problémát, nem pedig betegségként. Ezt a nézetet tükrözik azok a válaszok, amelyeket az "alkoholbeteg férfi" és "alkoholbeteg nő" kifejezések kapcsán adtak a megkérdezettek. (A kérdés így hangzott: Mi jut eszébe elsőként az alkoholbeteg férfi/nő kifejezés hallatán?)

Az eredmények világosan azt mutatják, hogy...

az alkoholbeteg férfi és az alkoholbeteg nő kifejezések hallatán a felnőtt népesség tagjai leggyakrabban valamiféle viszolygást éreznek:

A résztvevők olyan távolságtartást tapasztalnak, amelyet leginkább az alkoholbeteg egyéni felelősségének hiánya generál (27%). A válaszadók között meglehetősen csekély azok száma, akik az empátiát vagy a szolidaritást kifejező véleményeket osztottak meg. Csak körülbelül feleannyi említette az alkoholizmushoz kapcsolódó szociális problémákat, a családokra gyakorolt negatív hatásokat, az erőszakos magatartást, a bűncselekményeket, vagy a betegség mögött álló pszichés nehézségeket, valamint az együttérzés vagy sajnálat érzését.

A férfiak körében az átlaghoz képest többen voltak olyanok, akik a problémát nők és férfiak esetében egyaránt nem igazán értették. Ennek hátterében állhatott, hogy sokan marginális ügyként, vagy csupán személyes problémaként tekintettek az alkoholizmusra, és nem tekintették betegségnek, inkább egyéni jellemhibaként értékelték azt. Az nyitott kérdésekre adott válaszok elemzése alapján elmondható, hogy a férfiak megnyilvánulásai sokkal leegyszerűsítettebbek voltak, mint a nőké, és általában is kevesebb érdeklődést mutattak a téma iránt. Emellett jellemzően nem különböztették meg a női és férfi alkoholbetegeket, így nem látták őket eltérően.

A nők sokkal gazdagabb érzelmi skálát társítottak az alkoholproblémákkal küzdő férfiak és nők kifejezéseihez, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

A válaszok világosan arra utaltak, hogy a résztvevők fokozottabb aktivitást mutattak, és a helyzet iránti empátiájuk is jelentősen megnövekedett.

A férfiak általában 1-2 jelzőt használnak az alkoholbetegség leírására, míg a nők gyakran 2-3, sőt néha ennél is több kifejezést társítanak ehhez a fogalomhoz.

A nőkre az is valamivel jobban jellemző, hogy más tulajdonságokat társítanak az alkoholbeteg férfi és alkoholbeteg nő fogalmához. A nők az alkoholbeteg férfiakhoz jóval gyakrabban kapcsoltak viszolygást kifejező érzéseket, illetve agresszióról szóló tartalmakat, mint az alkoholista nőkhöz. A válaszok azt mutatják, hogy a nők szerint a férfiak alkoholizmusa sokkal gyakrabban vezet szegénységhez és státuszvesztéshez, mint a nőké, viszont a nők alkoholbetegsége sokkal nagyobb károkat okozhat a családban, a gyereknevelésben. A nők az alkoholbeteg nőtársaik helyzetét egyértelműen kilátástalanabb, reménytelenebb helyzetnek látják, mint a hasonló betegségben szenvedő férfiakét.

Meg kell jegyezni, hogy a legbelső motívumok és a valós asszociációk feltárására a kvantitatív vizsgálatok korlátozottan alkalmasak, de jelen kutatás válaszadásai azt tükrözi, hogy a magyar társadalom és a Parlagon képe az alkoholista nőkről egyelőre eltérnek.

A függőség erkölcsi aspektusainak vizsgálata és morális keretek közé helyezése továbbra is gátat szabhat az emberek közötti megértés és együttérzés kialakulásának.

Valójában egy ember sosem csupán a problémáival határozható meg, és főként nem azzal, ahogyan mások vélekednek róla. A szenvedélybeteg vagy viselkedési zavarokkal küzdő egyén sokkal több annál, mint amit a címkéje sugall. Valójában az, ami ő valójában, és amit igazán keres, messze túlmutat a függőségen. Az emberi lélek mélységei és vágyai sokszínűbbek annál, mintsem hogy egyetlen problémán keresztül megértsük őt.

Addiktológiai konzultánsként elengedhetetlennek tartom, hogy a konzultációs ülések lehetőséget biztosítsanak arra, hogy a segítséget kereső személy úgy érezze magát, mint egy ember, akinek kihívásokkal teli az élete, és aki ezeket nem külső eszközök vagy viselkedésformák segítségével kívánja megoldani. Sokkal inkább az önmagával való kíváncsiság, az önértékelés helyreállítása és az önerejének felfedezése révén szeretné megtalálni a kiutat a nehézségekből.

A magyar társadalom jelenlegi állapota még mindig erősen terhelt az előítéletek súlyával, de a változás jelei már érezhetők. Az együttérzés gyakran háttérbe szorul egy olyan közegben, ahol a feljogosítottság érzése és a mások megbélyegzése – sokszor a saját belső szorongások kivetítéseként – dominál. Ahogyan az egyéni fejlődésnek is megvan a maga sajátos útja, úgy a társadalomnak is el kell sajátítania egyedi, öntudatos pályáját ahhoz, hogy véglegesen túllépjen az ítélkezés kényszerén. A nyitottság és a megértés fokozatosan teret nyerhet, ha hajlandóságot mutatunk a párbeszédre és a változásra.

A "Parlagon" című filmben a társadalom kérdései háttérbe szorulnak. Ez azonban teljesen érthető, hiszen az igazi változások kezdetét mindig az egyén szintjén kell keresnünk. Csakis saját magunk és a másik ember felé tehetjük meg azokat az első lépéseket, amelyek elindítják a fejlődést és a kapcsolatok építését.

A szerző addiktológiai konzultáns, az IDEA Intézet stratégiai igazgatója