Somogyi Zoltán október 23-i értékelése szerint Orbán Viktor mostanában inkább a szűkebb támogatói bázisához fordul, ami potenciálisan kockázatos helyzetet teremthet számára.

Máris kezdetét vette a politikai számháború: a Fidesz és a Tisza eseményein október 23-án mérkőztek meg a tömegek. Öt és fél hónappal a választások tervezett időpontja előtt nyilvánvaló, hogy ez a nap kulcsfontosságú volt: kinek sikerül több embert mozgósítania. Azonban a látható tömeg mérete mellett a közönség percepciója is jelentős szerepet játszik, hiszen az online térben is ez a verseny zajlik. A Tisza szerint a kormány szándékosan igyekezett megakadályozni, hogy drónfelvételek készüljenek a Nemzet Menetéről. Ráadásul nem véletlen, hogy a fideszes drónvideók már a Békemenet alatt megjelentek a kormánypárti politikai oldalon.

Az 1956-os események mindig is fontos hátteret adtak a politikai diskurzusoknak, és nem volt ez másképp most sem. Orbán Viktor beszédében ügyesen elkerülte, hogy az oroszok beavatkozásáról beszéljen, míg Magyar Péter a történelmi párhuzamokra épített, hangsúlyozva a forradalom és a jelenlegi helyzet közötti összefonódásokat. De mit is tanulhattunk a tegnapi rendezvényekről és a két vezető által elmondottakról? Erről beszélgettünk Somogyi Zoltán szociológussal, aki rávilágított a politikai kommunikáció mélyebb rétegeire és a történelmi emlékezet szerepére a mai politikai tájban.

- A kormánypárti média szerint, beleértve az állami televíziót is, minden idők legnagyobb békemenete volt a mostani, kétszer annyian vettek részt rajta, mint Magyar Péter Nemzeti Menetén. Vezet ez valahová a számháború a saját tábor lelkesítésén túl?

A törzsszavazók mellett sok olyan választó is létezik, akit a mozgósítás hatékonysága és a résztvevők száma foglalkoztat. A Fidesz jelenleg ezen a téren szeretne győzni: azt kívánja bemutatni, hogy képes több embert aktiválni, és ezzel egyúttal üzenni a saját híveinek is, hogy "sokan vagyunk". Az utóbbi időszakban azonban észlelhető volt egyfajta csalódottság a táboron belül,

Ehhez a feladathoz elengedhetetlen az erő demonstrálása, ami már a Békemenet hivatalos kezdete előtt megnyilvánult. A miniszterelnök a Facebook-oldalán bejelentette, hogy ez lesz a legnagyobb Békemenet, amit valaha rendeztek. Ráadásul később közzétett egy összehasonlító képet is, amelyen a Fidesz-esemény résztvevői és az ellenzéki rendezvény látogatói egymás mellett szerepeltek, ezzel azt a benyomást keltve, hogy az ő táborukban több ember gyűlt össze. Ez a lépés egy miniszterelnöktől meglehetősen szokatlan, hiszen az ő feladata elvileg az lenne, hogy az egész nemzetet megszólítsa, nem pedig az, hogy a választókat egymással szembeállítva kommunikáljon.

A számháború nem csupán egy öncélú tevékenység: valójában egy hatékony eszköz, amely a tábor megerősítésére és a mozgósítási képességek bemutatására szolgál. Ugyanakkor azonban korlátozza a kormányfői szerep hagyományos kereteit, új dimenziókat nyitva meg a politikai játszmákban.

Orbán Viktor és Magyar Péter beszédei hozták a megszokott tartalmat, azonban új, szembetűnő újítások nélkül.

Valóban, a megszokott retorikai elemekkel érkeztek mindketten, de a politikai táj már nem az, ami volt. Orbán Viktor a "Brüsszel" iránti kritikájával próbálta magát elhelyezni az Egyesült Államok viszonylatában, miközben az amerikai politikai színtéren új események bontakoztak ki: Trump nemcsak a Putyinnal való lehetséges találkozót mondta le, hanem új szankciókat is bevezetett, amelyek közé tartozik két jelentős orosz olajtársaság is. Ráadásul kijelentette, hogy Putyinnal nem érdemes megbízható egyezséget kötni.

Magyar Péter közben a hazai politikai diskurzus középpontjába helyezte a belső ügyeket: az állami szolgáltatások helyzetét, a napi működési problémákat és a polgárok mindennapi élményeit emelte ki. Ezek a kérdések sokkal szorosabb kapcsolatban állnak a választók életével, így valószínű, hogy jelentősebb reakciókat generálnak.

A Fidesz egykor tisztában volt azzal, hogy a külpolitikai kérdések nem igazán alkalmasak a választások megnyerésére...

Jelenleg úgy tűnik, hogy a hazai narratívák száma csökkent, és a hangsúly a juttatásokra helyeződött. Politikai szempontból ez hatékony lépés lehet, de a körülbelül 5000 milliárd forintos éves költségvetési hiány tükrében előbb-utóbb, mint például az infláció révén, ennek meglesz a következménye. Eközben a TISZA Párt vezetője újabb országjárásra készül:

Kifejezetten kifejezik a véleményüket. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy számos olyan választókerületben, ahol korábban gyengén szerepelt az ellenzék, most jelentős növekedést mutatnak. Ennek a változásnak kulcsfontosságú tényezője volt az országjárások és a helyszíni munka.

- Talán ehhez kapcsolódhat egy közvetlen az ünnep előtt történt fejlemény: Pilisborosjenőn végül eltanácsolták Menczer Tamást az október 23-i beszédtől, az ott lakók Menczerrel szembeni tömeges tiltakozására hivatkozva. A település eddig biztos Fidesz-bázis volt.

- Orbán a Harcosok Klubjában világossá tette, hogy "igazi harcosokra" van szüksége a szelídebb, konfliktuskerülő Digitális Polgári Körökkel szemben. Menczer Tamás ennek a harcos karakternek a mintapéldája: konfrontatív, nyomásgyakorló, a lojalitást és az erő felmutatását tekinti elsődlegesnek. Ebben a logikában a morális megfontolások háttérbe szorulnak, így elhangozhat az is, hogy egy település kimarad a fejlesztésekből, ha a politikus ott nem mondhat beszédet. Ilyen közegben egy polgármester mozgástere beszűkül: ha a helyi béke megőrzéséért azt kéri, egy megosztó szereplő ne szólaljon fel, könnyen nyílt nyomásgyakorlás lehet erre a válasz.

Ez talán figyelmeztető jel a kormánypárt számára, hogy a békésebb, konfliktuskerülő közösségek nem hajlandók részt venni ebben a "harci" mentalitásban.

Valóban, ugyanakkor érdemes megemlíteni a másik perspektívát is: ez egyfajta példamutatás a többi település számára, hogy érzékeljék, milyen következményekkel járhat a „nem” válasz. Ez a jelenség mindkét értelmezés szempontjából megjelenik, és világosan mutatja, hogy a konfrontatív megközelítésnek közösségi szinten is megvannak a maga költségei.

A TISZA elnökének beszédében számomra a legizgalmasabb elem a "megbékélési törvény" terve volt. Vajon tényleg lehetséges-e, hogy egy törvény erejével kényszerítsük ki a megbékélést? Hogyan találhatunk közös nevezőt a társadalom azon részével, amely nem hajlandó a megbékélésre?

Magyar Péter felfogása szerint azok, akikkel semmilyen körülmények között nem lehet, és nem is lenne szabad megbékélni, a Fidesz vezetői és a legnagyobb hatalmú oligarchák. Szerinte ezeket az egyéneket felelősségre kell vonni tetteikért. A Fidesz támogatóinak többségét ez a helyzet nem érinti közvetlenül. Péter világos elszámoltatást ígér, hangsúlyozva, hogy nem a tábor összességét kívánja megbélyegezni.

Személyes meggyőződésem, hogy a régóta vágyott "nemzeti megbékélés" titka abban rejlik, hogy az Országgyűlésben minden jelentős társadalmi csoport és értékrend arányos képviseletet kapjon. Fontos, hogy a politikai együttműködés kényszere szervesen beépüljön a rendszer működésébe. A társadalmi béke nem csupán a konfliktusok hiányát jelenti; sokkal inkább azt, hogy a viták rendezett és átlátható keretek között zajlanak, és a döntések ezen eszmecserék következtében születnek. E célok elérését egy arányos választási rendszer nagyban támogathatja, hiszen ez a megközelítés lehetővé teszi a képviselet sokszínűségének növelését, és arra ösztönöz, hogy a felek tárgyalásokra üljenek egy asztalhoz.

Ez a nézőpont nem a megbékélés irányába mutat, mivel a kompromisszumok keresése helyett a többség akaratának automatikus érvényesítését tartja normának.

Hogyan érhetjük el a megbékélést, ha a "főkolomposok" továbbra is jelen lesznek a következő parlamentben? Van reális esély arra, hogy visszatérjünk a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején tapasztalt vitakultúrához?

Jelenleg nehéz határozottan kijelenteni bármit. A tapasztalatok azonban arra figyelmeztetnek, hogy komoly ügyek kerülhetnek a felszínre. Amennyiben valódi politikai szándék mutatkozik a rend helyreállítására, és ez kifejezetten a legmagasabb Fidesz-köröket célozza, míg a szavazókat érintetlenül hagyja, akkor egy új politikai vezetés képes lehet ezt megvalósítani.

Orbán Viktor világosan érzékeli a helyzet súlyát; ennek megfelelően kiemelkedő energiával dolgozik azon, hogy a hatalom ne kerüljön olyan kezekbe, amelyek rendszerszintű átalakításokat hajtanának végre, ezáltal megkérdőjelezve a jelenlegi működést. A politikai küzdelem most abban mutatkozik meg, hogy a kormányzati oldal a konfrontatív, mozgósításra építő stratégiával próbálja stabilizálni a saját bázisát, míg az ellenzék a belpolitikai és kritikai fókuszú, intézmény- és szolgáltatásközpontú megközelítésekkel reagál a valós társadalmi igényekre. Hogy a két irány közül melyik fog dominálni, és hogy ezek mennyire változnak majd, azt a következő időszak terepmunkája, mozgósítása, az arra adott intézményi válaszok, valamint a később felmerülő új politikai kérdések összessége fogja meghatározni.