Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Alázat és tisztelet, elvtárs!"

Ki gondolta volna, hogy a magyar író Nobel-díjának bejelentése után mindössze néhány nappal az ország legnagyobb kudarcot vallott írója fogja kifejteni, mit is jelent valójában az irodalmi siker?

Pár nappal azután, hogy Krasznahorkai László elnyerte a Nobel-díjat, megrendezték a híres Frankfurti Nemzetközi Könyvvásárt, amely a könyvpiac egyik legnagyobb nemzetközi rendezvénye. Eleinte úgy híresztelték, hogy a magyar író betegség miatt nem tud részt venni, de ő hamarosan cáfolta ezt a pletykát. Indoklása olyan tipikus Krasznahorkai, hogy érdemes idézni: "nem akart részt venni, mert (...) minden erejével épp azon töpreng, miképpen dolgozza fel, hogy a csodálatos, a felfoghatatlan Nobel-díj kitüntetettje lett". A helyszínen bóklászó magyar látogatóknak feltűnt, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökség által üzemeltetett standnál mindössze egy nyomtatott, színes A4-es lap hirdeti a rangos díjat. Ezzel szemben a német S. Fischer Verlag például fényárban úszó LED-falakon vonzotta a figyelmet.

A közönség, amely teljes mélységében értékeli Krasznahorkai életművét, joggal sejteti, hogy a "nemzeti" tábor nem éppen az örömteli ünneplés állapotában van a díj kapcsán. Hiszen az elismerés kihirdetésének napján a párt pacalügyi rezsibiztosa máris kifejtette, hogy ha ez a "zsidó" díjat kapott, akkor bizony a nyilas íróknak is járna a Nobel. Egy másik, magát az emberarcú publicistának nevező író pedig megjegyezte, hogy "a művészi tehetség és a közéleti igazságérzék két eltérő képesség", ami annyit tesz, hogy Krasznahorkai valóban kiemelkedő a betűvetésben, de minden másban nem éppen brillírozik. "Az irodalmi tehetsége nem mentesíti a butaságai alól, de a butaságai sem csökkentik a tehetségét" - elmélkedett a szerző. - "Zseniális hazafi kaphatna irodalmi Nobel-díjat? Nem tudom, jó lenne kipróbálni." Ezen felül, az emberarcú publicista hetilapjában egy, Demeter irodalmi holdudvarához tartozó szerző arról értekezik, hogy Krasznahorkai első két regénye még elismerésre méltó volt - azokat még Csurka István is méltatta -, de a későbbi, "propagandaízű" műveivel csak a globális elitnek próbál udvarolni, ami máris a bukásához vezetett: "teljesen bezárkózott a nemzetközi kulturális elit elefántcsontgettójába, valóságérzékelése pedig csődöt mondott." Ezeket a megtört művészeket szokta kitüntetni a régi liberális elit: mi mással indokolható Krasznahorkai Nobel-díja?

Bevallom, elég nehezen viseltem, hogy a világ legelőkelőbb irodalmi kitüntetése után Krasznahorkai László neve olyan társaságba került a hírekben, mint a fúziós pacal feltalálója. Az ilyen párhuzamok igazán émelyítőek számomra.

Magyarország egy olyan hely, ahol a lehetőségek kapui szélesre tárulnak, és ahol az ember álmait valóra válthatja. Itt van lehetőség a felemelkedésre, hogy kilépj a világ színpadára, de vigyázz, mert míg még élhetsz ezzel a lehetőséggel, könnyen visszahúzhatnak a mélybe, ahonnan egykor indultál.

Emlékezzünk arra, hogy ez a Nobel-díj valójában a mi közös kincsünk, minden magyar számára fontos: ugyanakkor mégsem teljesen a miénk, hiszen a díjat elnyerő szerző talán megfelelt a zsidó liberális globalista elvárásoknak, de a szívében nem hordozta a valódi magyar identitást.

Demeter Szilárd ezután a billentyűzethez nyúlt, hogy hangsúlyozza: bár most nincs ledfal, 2002-ben, Kertész Imre díjazásakor még könyvek sem álltak rendelkezésre, csupán annyi, amennyit Morcsányi Géza, ez a dilettáns nyomdász, a sporttáskájában hozott magával. "Krasznahorkai nem azért kapta meg a Nobel-díjat, hogy az arcát egy ledfalra vetítsék. Hanem azért, mert íróként maradandót alkotott" - tette hozzá a PIM igazgatója.

Kezdjük azzal, hogy huszonhárom évvel ezelőtt Kertész Imre díjazása tényleg nem sokakat izgatott; az írót csupán a bölcsészek körében ismerték, és talán a német közönség körében is egy fokkal népszerűbb volt. Azonban ha valaki, aki nem hagyta figyelmen kívül Kertész munkásságát, az Morcsányi Géza, aki 1999-ben újra kiadta a Sorstalanságot, és a következő két évtizedben folyamatosan támogatta az írót. Érdekesség, hogy ha Morcsányi még közöttünk lenne, talán szerénysége ellenére is büszkélkedhetne azzal, hogy Krasznahorkai László elismertségében is van része. Nyilvánvalóan nem tenné, de az olyan szerkesztők, akik két Nobel-díjas szerzővel is kapcsolatban állnak, a nagyobb országokban is ritkaságnak számítanak.

Ha Morcsányi már nem tudja, Demeter Szilárd majd elmagyarázza nekünk az irodalmi siker titkát. Valószínűleg nem először teszi ezt, hiszen könnyen elképzelhetjük azt a pillanatot, amikor hosszas előkészületek után az ambiciózus irodalomszervező végre szemtől szemben találta magát bálványozott miniszterelnökével, hogy ugyanezt a mondandót adja elő. Vagyis nem pontosan ugyanezt: most már fordítói ösztöndíjakról és hatékony marketingről beszél, pedig ezekből nem sok van a tarsolyában. Valószínűleg valami másra esküdött: a szívből jövő, igaz művekre, a merész irányváltásokra, a huszárvágásokra. Mert ha őszinték akarunk lenni, Demeter Szilárd bizonyos területeken sikeres, de az irodalom nem tartozik ezek közé. Ráadásul, mivel a kultúrában való munka ma sem jövedelmezőbb, mint kinevezése előtt, még kultúrpolitikusként sem büszkélkedhet figyelemre méltó eredményekkel az Orbán-korszak prominens figurájaként. Akkor miben is jeleskedik? Hát, természetesen, a magyarázkodásban. Érdemes megjegyezni, hogy a főigazgató receptjéből valami hiányzik. Hogy mi az, azt nem tudjuk, csak azt, hogy hiába állt rendelkezésre pénz, paripa és fegyver, az Előretolt Helyőrség Frankfurtban nem keltett hullámokat, Demeter Szilárd könyvei pedig sporttáskában sem kellettek senkinek.