Télből nyárba, pörgésből a nyugalom ölelésébe - D. Tóth András élménybeszámolója Omán varázslatos tájairól.

Ki hitte volna, hogy egy veszélyesnek gondolt, elzártnak tartott világba kell utaznia két magyarnak, hogy újra barátként beszélgethessenek?! Omán egy különleges világ, amit érdemes megismerni a hírekben hallott információkon túl is. D. Tóth Andrásnak és gyerekkori barátjának most lehetősége volt saját szemével látni, mit is rejt az arab világ Karib-térségének is nevezett ország. D. Tóth András írása és videója.

Kevés biztos pont van manapság az életünkben. Olyan gyorsan és kiszámíthatatlanul változik a világ, hogy foggal-körömmel érdemes kapaszkodni abba a néhány apróságba, ami stabilitást és jó érzést ad. Az egyik ilyen bázis, amit szorítok magamhoz, az a családom. Velük töltődöm, rájuk számíthatok, mellettük érzem úgy: hiába pörög a világ, tudom, ki vagyok, és mi a fontos. Rajtuk kívül pedig az évtizedes, mély barátságaim adják meg ugyanezt a biztonságot adó jó érzést. Van egy baráti társaság, akikkel megéltük egymás legnagyobb örömeit és legmegrendítőbb drámáit.

Bár ritkán adódik alkalom, hogy személyesen találkozhassunk, az irántunk érzett szimpátia és kötődés sosem csökken. Mindig tudjuk, hogy távolból is számíthatunk egymásra.

Képesek vagyunk órákon át csevegni, nevetgélni, vagy egyszerűen csak együtt élvezni a csendet, amikor végre sikerül egy kis időt eltöltenünk egymás társaságában.

Szabó Gábor számomra az egyik legértékesebb barát, aki már évtizedek óta a baráti köröm elengedhetetlen pillére.

Még Kaposváron, a Táncsics gimiben ült váratlanul mellém ez a langaléta, kicsit szótlan, mosolygós srác. Én diszkós voltam, ő metálos. Rajtam lila sportcipő volt, rajta acélbetétes bakancs. Nekem zselézett hajam volt, neki épp le volt tolva pár milliméteresre. Egyszóval: a külső személőnek nem is tűnhetett volna különbözőbbnek két ember, mint mi ketten. De belül nem is hasonlíthattunk volna jobban. Ezt viszont csak mi éreztük. Szerencsére.

Szavakkal nehezen kifejezhető, milyen gazdag élményekkel telítődött az életünk az elmúlt évtizedek során. Az biztos, hogy mindketten mélyen beágyazódtunk egymás életébe, és ez a kötelék sosem gyengült meg. Az utolsó 28 évben folyamatosan hálával a szívemben tekintettem vissza erre a különleges kapcsolatra, és lehetőség szerint mindig igyekeztem együtt tölteni egy kis időt Gáborral, mint barátok, akik nem csupán ismerősök, hanem szinte családtagok is lettek egymás számára.

Sokfelé jártam már, de az arab világ eddig valahogy kimaradt. Pedig a Föld egyik legizgalmasabb része. Tele történelemmel, tudással, kultúrával, gasztronómiával, természettel - még ha a hírekben általában nem is ennek kapcsán kerül szóba. Talán ennek köszönhető, hogy sokan meglepődtek, amikor elmeséltem nekik: Ománba utazom a gyerekkori barátommal egy hétre.

Nem veszélyes? Ott most nincs háború? Ők is elnyomják a nőket? Van közvetlen járat? Alkoholt ott nem lehet inni, igaz? Ott most milyen idő van? Igaz, hogy nem megengedett rövidnadrágot hordani? Van más is, mint sivatag? És így tovább.

A szívünkben ott bujkált egy kis kétely, és persze a megszokott félelem is az ismeretlentől. Ezzel a "tudatlanság-terhünkkel" indultunk útnak. (Bár kicsit beleástam magam Omán rejtelmeibe, mégis arra vágytam, hogy a valóság tárja elénk a hely valódi szépségét.)

Egyszer csak úgy adódott, hogy az IBUSZ felkínálta a lehetőséget, hogy egy választott útitárssal együtt eltölthessek egy felejthetetlen hetet Salalahban, Omán déli szívében. Az ígéretek szerint ott 30 fokos meleg és ragyogó napsütés vár ránk. Az indulás reggelén azonban itthon a hó szakadt, és alig láttuk az utat, ahogy a reptér felé haladtunk. Hát, ezt igazán nevezhetjük igazi télből a nyárba való utazásnak!

Budapestről közvetlen charterjárattal repültünk, és alig hat óra alatt oda is értünk. A reptéren megnyugtató csend fogadja az utazót, és minden szolgáltató nagyon kedves - ezt rögtön megtapasztaltuk leszállás után. Azt pedig egy kicsit később, hogy mindenhol tevék kószálnak az országban. Ahogy a szálloda felé tartottunk, még az autópálya forgalma is leállt, hogy egy dromedárcsorda komótosan átballaghasson a négy sávon, és folytathassa higgadt legelészését.

Ez a kicsit sem kapkodós morál errefelé az emberekre is jellemző. Senki sem rohan, nincs feszkó,

még ha problémájuk is adódik, a legtöbbször leülnek, és kitalálják, mi legyen. Egy helyi kávé, ami leginkább erős teára emlékeztet, biztosan előkerül, és amíg az elfogy, a megoldás is meglesz. Valahogy így érzi itt magát az ember. Nagyon jólesett mindkettőnknek ez a nyugodt életszemlélet.

Gábor, a jó barátom, már közel egy évtizede tevékenykedik a magyar egészségügy világában. Mentőautót vezet, és emellett ápolói feladatokat is ellát. Én viszont már több mint húsz éve a média világában dolgozom. Őszintén kijelenthetem, hogy mindkettőnknek igazán jól esett ez a kis nyugalom.

A hotelkomplexum, ahol eltöltöttük a szabadságunkat, egy négy szállodából álló varázslatos üdülőpark, amely több mint két kilométernyi hófehér homokkal borított, saját tengerparttal büszkélkedhet. A területen napernyők, part menti bárok, tizenegy különféle étterem, számtalan sportolási lehetőség és egy különleges csúszdavilág várta a látogatókat. Mint jó magyarként, kerestük a hibát, de nem akadtunk a nyomára. Akárhová mentünk, bármilyen új ízt próbáltunk ki, mindannyiszor lenyűgözött minket az élmény. Különösen szívhez szóló volt a személyzet nyitottsága és kedvessége, hiszen a csapat tagjai között helyi lakosok, afrikaiak, indiaiak, pakisztániak, törökök, olaszok, spanyolok és egyiptomiak is megtalálhatóak voltak – egy igazi kulturális olvasztótégely, ahol mindenki hozzájárult a felejthetetlen atmoszférához.

Gáborral mi igazi kíváncsi felfedezők vagyunk, ezért nem meglepő, hogy hamar barátságot kötöttünk egy séffel, aki ráadásul iráni származású volt. A második beszélgetésünkkor megosztotta velünk, hogy ne végezzünk elhamarkodott ítéleteket a médiában látottak alapján, amikor az ő hazájáról van szó. Arra buzdított, hogy saját tapasztalataink és élményeink alapján formáljunk véleményt a népéről és az országáról. Nem is sejtette, mennyire mélyen rezonál bennünket ez a gondolat.

Természetesen, a szálloda kényelmét is nagyra értékeltük, és igyekeztünk minden adódó lehetőséget kihasználni. Minden vágyunk az volt, hogy a saját szemünkkel fedezhessük fel Oman varázslatos világát. Idegenvezetőnk, Mr. Husszein, egy derűs középkorú férfi volt, aki hihetetlen tudással rendelkezett, és minden kérdésünkre szívesen válaszolt.

A női szerepekről és helyzetekről körülbelül fél órán át folytattunk eszmecserét. Mindketten más perspektívából közelítettük meg a témát, és bár valószínűleg nem sikerült meggyőzni egymást, ez nem is volt a célunk. Az ő véleményét figyelmesen hallgattam, ahogyan ő is nyitottan fogadta az én nézőpontjaimat. Kiderült számomra, hogy Ománban a nők autót vezethetnek, szavazhatnak és iskolába járhatnak. Nincs semmiféle jogi akadálya ezeknek a tevékenységeknek, viszont a nyugati világ szemszögéből egy konzervatív hierarchia továbbra is jelen van. Például az imádkozás során külön helyiség áll a nők rendelkezésére, amely fizikailag mindig hátrább helyezkedik el a férfiak imaterme mögött.

Felfedeztük a nagymecset csodáit, valamint a hal- és tevehús piac vibráló forgatagát is. Utóbbi igazán különleges élmény volt, különösen a tisztaságra és higiéniai előírásokra érzékeny európai szemem számára. Mégis, ez a sajátos helyszín működik, és a tevehús íze meglepően finom volt (a tevetej viszont egy kicsit vegyesebb érzéseket keltett bennem).

A pezsgő városi piac lüktetése után egy varázslatos utazásra indultunk, amely elvezetett minket egy 3000 éves, feledésbe merült városba, Sumharamba. Itt lehetőségünk nyílt arra, hogy belépjünk egy egykori törzsi vezető hálószobájába, ahol a történelem szelleme szinte tapintható volt. A város fölé emelkedve 1200 méter magasból lógathattuk a lábunkat, mintha a világ peremén ülnénk. Egy különleges helyszínen a gravitáció törvényeit is megkérdőjelezhettük: a szemünk becsapott minket, és úgy tűnt, hogy az autók felfelé gurulnak az emelkedőn, mintha a fizika csodáját élnénk át. Az élmény még gazdagabbá vált, amikor kényelmesen leülhettünk a földre, és az ízletes tevét kézzel fogyaszthattuk el, miközben friss kókusz ízét kóstolgattuk, ami az egzotikus táj ízeit hordozta magában. Az élmények sokszínűsége és a hely varázsa mindent magával ragadott, és egy olyan kalandra invitált, amelyre mindig emlékezni fogunk.

A sivatagban, ahol a végtelen homokbuckák titokzatosan hullámzanak, a nap lenyugvása egy mesés festményt varázsol az égre. Ezt a csodát sem hagyhattuk ki. A homokdűnék tetején ülve, mint két régi barát, anekdoták, gyermekkori viccek és az élet rejtélyei szivárogtak belőlünk, miközben a horizontot bársonyos narancssárga fénye ölelte körül.

Ahogy Gábor kifejezte az utazás során - a sok lenyűgöző élmény mellett - a legnagyobb örömet számára az jelentette, hogy bármikor, bármilyen témában megoszthatta gondolatait a legközelebbi barátjával.

Időkorlát nélkül, a minket körülvevő világ zavaró zajainak elhalkulásával. Ezen a ponton nem lehet vitatkozni. Két ember, akik egy távoli múltban találkoztak, és régóta nem volt alkalmuk igazán mély beszélgetésre, most, a világ viharosnak ítélt, feszült szakaszában végre megtalálták a lehetőséget arra, hogy megpihenjenek, higgadtan és elmélyülten élvezzék a barátságuk gyümölcseit.