Végre egy olyan állatos film, ahol a kismacska nem kezd el táncolni a vízparton, hanem inkább a kalandokra és barátságokra koncentrál!
Lettország debütáló Oscar-jelölt alkotása egy lenyűgöző animációs roadmovie, amely egy szürke kismacska kalandjait követi, miközben megpróbálja túlélni a világot elborító hirtelen özönvizet. A főszereplő nem csupán a fizikai kihívásokkal néz szembe, hanem egy váratlan felismerésre is szert tesz: rájön, hogy a közösségben való létezés sokkal értékesebb, mint az egyedüllét. Gints Zilbalodis Áradás című filmje különleges módon, szavak nélkül mesél, mégis az utóbbi évek egyik legszívhez szólóbb animációs élményét nyújtja. Kritikai áttekintés.
Önmagában meglepő, hogy egy ország történetében először éppen egy animációs film hozott Oscar-jelölést. Az Áradás nemcsak egy, hanem rögtön két jelölést is begyűjtött: a legjobb nemzetközi film és a legjobb animáció kategóriában. Ráadásul a világ egyik legnevesebb animációs fesztiválján, Annecyban négy díjat nyert, ami komoly esélyeket ad a további sikerhez. A film műfajánál azonban van valami igazán különleges: Gints Zilbalodis alkotásában egyetlen egy szó sem hallható.
Egyrészt azért, mert az Áradás misztikus világában nincsenek emberek. Elhagyatott épületek, szobrok, sőt, komplett városok árulkodnak róla, hogy egyszer, nem is olyan régen még voltak, a történet idejére azonban már kizárólag állatok lakják az erdős hegyvidéket, amit a felütésben egyik pillanatról a másikra hatalmas hullámok temetnek maguk alá. Másrészt pedig azért, mert - bölcsen szakítva a rögzült rajzfilmes hagyományokkal -, ezek az állatok nem beszélnek. Jobban mondva csak a maguk módján teszik: nyávognak, ugatnak, makognak, röfögnek. És tökéletesen értjük őket így is. Nem az Áradás az első teljesen dialógusmentes animáció, ami Oscar-jelölésig jutott - a legemlékezetesebb példa talán A vörös teknős 2016-ból -, díjat azonban eddig még sosem szerzett hasonló alkotás.
Zilbalodis egyértelműen elkerüli a hagyományos párbeszédeket, és inkább a vizuális élményekre támaszkodik, hogy történeteit kifejezze. Legutóbbi nagyjátékfilmjében, a 2019-ben bemutatott *Away*-ben egy különösen izgalmas megoldást alkalmazott: a főszereplő, egy repülőgép-balesetet túlélt fiatal fiú, teljesen magára volt utalva a sivatagi kaland során, így a szavak helyett az érzések és a képek nyelvén kommunikált. Most pedig a lett rendező még merészebbre vállalkozik: a Matīss Kaža-val közösen készített forgatókönyv főszereplőjévé egy antiszociális kismacskát választott, akinek története újabb különleges perspektívát kínál a nézők számára.
Hová tűntek az emberek ebből a világból? A kérdés legalább annyira rejtélyes, mint hogy miért támadnak a derült égből váratlan, hegycsúcsokig felkúszó árvízek. De ezen a dilemmán úgysem érdemes sokáig töprengeni, hiszen kismacskánknak elsősorban az a feladata, hogy valahogy átvészelje a felé közelgő cunamit. Hamarosan egy vitorláson találja magát, ahol egy földrajzilag kissé zavaros, eklektikus állatcsapat gyűlik össze:
Képzeld el, amint egy barátságos vízidisznó napozik a folyóparton, játékosan locsolva magát a vízbe ugráló cseppekkel. Mellette egy kleptomániás gyűrűsfarkú maki sertepertél, aki épp a legszínesebb tárgyakat gyűjti össze, hogy a saját kis kincsesládáját gazdagítsa. A magasban egy kimért kígyászkeselyű figyelmesen szemléli a tájat, elegáns szárnyait terjesztve, mintha a világ minden titkát ismerné. És ott van még egy vadul csaholó golden retriever, aki nem bír magával, annyira izgatott, hogy mindenkit megöleljen a barátságos kedvességével. Ezek a különféle karakterek együtt varázsolják el a napot, és minden pillanatban új kalandra csábítanak.
A különös kis csapat aztán együtt sodródik a civilizáció romjai között, a semmiből keletkező tenger hullámain. Ahogy az állatokra jellemző módon élnek, egyszer csak rájönnek, hogy miként kell a kormánylapátot irányítaniuk, ami meglehetősen szokatlan tőlük. Egyébként viszont teljesen az ösztöneik szerint cselekszenek: falatoznak, pihennek és felfedezik a környezetüket. Lassan-lassan megszokják egymás jelenlétét, és a kismacska is felfedezi, hogy a túléléshez – minden értelemben – elengedhetetlen, hogy legyenek társai az emberi (vagy macskai) világban.
Az Áradást leginkább egy meditatív roadmovie-ként lehetne leírni. Főszereplői kiszakadnak az általuk ismert világból, de aztán csendes nyugalommal szemlélik az apokalipszist, miközben mindenféle rövid kalandokba keverednek. E kalandok fajsúlyosságukban a kisebb-nagyobb vízbe pottyanásoktól egészen az elmúlással való sejtelmes és felemelő találkozásig terjednek, de kivétel nélkül lebilincselőek és hipnotikusan gyönyörűek.
A film vizuális világa egyértelműen egy videójáték hangulatát idézi, hiszen szinte teljes mértékben a nyílt forráskódú Blender animációs szoftverrel készült. Ez a szintetikus esztétika néhol eltávolíthatja a nézőt a valóságtól, de Zilbalodis rendkívül tehetséges a világok megteremtésében, így a kissé túlságosan idealizált tájak gyorsan megszokhatóvá válnak. A filmben alkalmazott gyakori, spontán kameramozgás pedig tovább fokozza a bizonytalanság érzését, mintha nem is animációt, hanem egy valóságos utazást néznénk. Zilbalodis saját szavai szerint először megalkotja a környezetet a programban, majd a karaktereket elhelyezve virtuális kamerás felfedezőútra indul.
A táj lenyűgöző részletessége mellett az állatok ábrázolása meglehetősen egyszerűsített. A Disney által életre keltett, egyre realisztikusabbá váló állatkarakterek, mint például az Oroszlánkirály-filmekben, már inkább félelmetes hatást keltenek, mintsem hogy valódi izgalmat nyújtanának.
Itt nem találkozunk aprólékosan kidolgozott szőrmékkel, viszont a karakterek szemei élénk kifejezőerőt sugároznak, és arcvonásaik is árulkodóak. A hitelességet az állatok mozgása és hangja adja, amely életre kelti őket, és valódi személyiséget kölcsönöz a történetnek.
Előbbiben jó sok állatos videó megnézése segítette az alkotókat, a hangok pedig valódi állatoktól származnak (bár a kapibara hangja nem nyerte el Zilbalodis tetszését, úgyhogy ahelyett egy bébitevéét használták). Az állathangok mellett és a beszéd híján a filmben fontos szerepet kap a zene, amiért részben szintén Zilbalodis felelt (itt jegyeznénk meg, hogy a rendező-forgatókönyvíró-zeneszerző egyébként most 30 éves, valószínűleg sokat lehet majd még hallani róla) - Rihard Zaļupéval közösen szerezték.
Lenyűgöző tájak, bájos kisállatok, és egy mély üzenet a barátság jelentőségéről – Zilbalodis szavai mögött rejlik a mélység, így első pillantásra talán közönségesnek, sőt, giccsesnek is tűnhet az „Áradás”. De a lett rendező ügyesen navigál a cukiság csapdáitól távol, és inkább a Mijazaki Hajao-féle melankolikus misztikum felé kanyarodik. E visszafogott megközelítés sokkal meghatóbbá teszi a filmet, mint ha az állatok csicsergése vagy táncikálása uralná a vásznat.
