Vittorio Verossi "Vérkönnyek" című műve egy rendkívül érzelmekkel teli és mélyreható olvasmány, amely a szenvedés, a szerelem és az emberi kapcsolatok bonyolult szövevényét járja körül. A történet különböző karaktereinek belső vívódásai és küzdelmei révén

- Haramni, kifejezetten bosszant, hogy két szál fiatal szolgával járkálgatsz a város utcáin - csattant fel Nefara, hangjában a jól ismert panasz fészkelődött. - Legalább egy fényes kíséret, egy gyönyörű gyaloghintó és egy teljes testőrség dukálna neked! Dicsőségednek ragyognia kellene, nem pedig rejtőzködve, álruhában, mint valami pitiáner tolvaj...

- Ó, hát persze, ha rajtad állna, még szoborrá is válhatnék! - vágott vissza a nővére, kissé ironikus mosollyal az arcán.

A testvérpár legyezős szolgálóktól körülvéve, vásznakkal árnyékolt lelátóról szemlélte a gyakorlóteret, ahol a legidősebb emberkölykök küzdöttek egymással. Tizenkét-tizenhárom év körüli fiúk. Már sokévi kiképzésen estek át, viszont még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy ártalmatlannak látsszanak.

- Törődj inkább a dolgoddal. - Ostorcsapásként villantak a főpapnő szavai húga elméjében.

Haramni elfordította a tekintetét Nefarától, hogy ne lássa a kelletlen ajakrándulását, ami már-már megszokottá vált közöttük. Tudta, hogy testvére arcán egy pillanatra felvillan az a bizonyos, rosszalló és aggódó kifejezés, amely mindig megjelenik, amikor a fojtogatónak szentelt mániákus rajongása kerül szóba. De egy főpapnő szava megfellebbezhetetlen, és most nem akarta büntetéssel sújtani húgát az érzelmek tengerében való felnőtté válásáért.

Bár igyekezett figyelmen kívül hagyni a helyzetet, Nefara melankolikus gondolatai mégis ott lebegtek mellette. Ezek a rezignált mentális rezgések szervesen kapcsolódtak a gyakorlótér levegőjében szüntelenül keringő, szellemi hullámokhoz, mintha egy láthatatlan szál fűzné őket össze.

Éjúrné, most is figyel szemed fénye, az éj sötétjében ragyogó csillagként kísér.

Legyél méltó a megváltás ajándékára!

EMELKEDJ TE IS A TÖKÉLETESSÉG CSÚCSÁRA!

Csupa illúzió és édes hazugság, amit éjjel-nappal suttogtak a főpapnői palota falai között nevelkedő ifjak fülébe. Éjanya sosem fogna egy emberférget anketh-té avatni; ez csupán egy mese, amit Haramni szőtt a köréje gyűlt emberszolgák számára. A nemes újjászületésről szóló történetekkel bűvölte el őket, miközben a valóság sötét árnyai egyre inkább elhomályosították az igazságot. Az ő fáradozásaik, noha gyakran szó szerint a nyakukba estek, gőgös önelégültséggel töltötték el őket, mintha a bizonyítási vágyuk bármilyen eredménye valóban megérné a kockázatot.

Az Éjúrnék szemei most is rajtad pihennek.

Legyél méltó a megváltás ajándékára!

Az egyik fiatal harcos úgy csapott le ellenfele állkapcsára a könyökével, hogy a csont törése olyan élesen hallatszott, mintha egy hatalmas harang kondult volna meg. Nyilvánvalóan Nefara dühének hatása volt, amiért elszabadult a helyzet, hiszen ma kifejezetten megparancsolták, hogy a versenyzők ne okozzanak súlyos sérüléseket egymásnak.

- Azonnal a pályáról! - harsant a mérkőzést felügyelő kiképzőtiszt utasítása. A jelenlévő ankethek mindannyian érezték a feszültséget, ám a kölykök közül csak a címzett értette meg igazán a szavakat.

Míg a sebesült társ vérét ontotta a homokba, a vétkes fagyosan, merev léptekkel távozott a harc színhelyéről.

- Ez a fiú túlságosan érzékeny - jegyezte meg Sutekh, a nővérek mellett álló testőrparancsnok. Olyan volt, mintha Nefara védelmére kelne, amiért nem tudta kellőképpen kordában tartani az érzelmeit. - Talán jobb is, hogy így kiderült a dolog. Ha ő kerülne a közelébe, az komoly veszélyt jelentene rád, úrnőm.

Haramni néhány hosszú másodpercre behunyta szemeit. Sutekh viszont sosem kérdőjelezte meg, miért járja álruhában a várost, vagy miért foglalkozik személyesen olyan apróságnak tűnő ügyekkel. A parancsnok tisztában volt vele, hogy feltétlen engedelmessége csak növeli Sutekh elismerését. Most pedig, hogy Nefara hibáját álságosan kiemelte, csupán a saját fényét próbálta emelni a riválisa rovására.

Ez a két személy folyamatosan Haramni kegyéért küzdött. Ő pedig mindkettőjük hódolatára vágyott.

- Senki sem veszélyeztethet engem - szögezte le a főpapnő, miközben Sutekh hízelgését éppen helyre tette. Hol az egyik, hol a másik félnek volt hajlandó kedvezni. - Mindannyian tudjuk, hogy nem a saját biztonságom miatt viselem magammal a kölyköket.

A mai viadal győztese örökli majd annak a fiúnak a helyét, akit nemrégiben, a szolgálat közepette kettéhasítottak egy romos templomban. Haramni, az álruhás harcos, minden útját két pórázon vezetett kölyökkutyával tette meg, akik úgy hullottak körülötte, mint a legyek. Ártatlan megjelenésüknek köszönhetően sokoldalú, hasznos eszközökként szolgáltak, míg a főpapnő inkább vesztette el emberszolgáit, mintsem anketheket.

Haramni egy rövid, színtelen érzelmi felhanggal zárta le a beszélgetést. Nem vágyott további megjegyzésekre, inkább a gyakorlótér iránti figyelmét irányította. A fiúk puszta kézzel küzdöttek egymással, és a helyzet nehézsége éppen abban rejlett, hogy mértéket kellett tartaniuk. A feladat csupán annyi volt, hogy elkapják egymás torkát. Ez a kihívás nemcsak a jellemüket tette próbára, hanem a tudásuk szintjét is. Hiszen sokkal egyszerűbb vakon csapásokat mérni, mint tudatosan, mértékkel végrehajtani egy támadást. Aki elbukott, és elkapták a torkát, az kiesett a játékból.

A fiúk eleinte csapatokba szerveződtek. Összedolgoztak, hogy levadásszák a gyengébbeket, majd, hogy kiejtsék a legjobbakat.

Mígnem csupán ketten maradtak. Eddig mindig együtt harcoltak, most kénytelenné váltak egymás ellen fordulni.

- Testvérek? - kérdezte Haramni, miközben a kiképző elméjében szikrázott a kíváncsiság. Egyik szemöldöke huncutul megemelkedett. A fiúk arca olyan tökéletes harmóniát mutatott, mint két iker, ám a köztük lévő különbségek, testalkatuk eltérése valósággal kiáltott a közöttük lévő korkülönbségért.

Aslam és Rolem. A főpapnő lelki látomásaiban felidéződtek azok az emlékek, amelyek hat évvel ezelőtt formálódtak a testvérpárról, akiket idehoztak. A kiképzőtiszt emlékei éltették őket. A fiúk akkor mindössze öt és hét évesek voltak, elválaszthatatlanok, mint a borsó és a héja, együtt minden kalandban, minden nevetésben és könnycseppben.

Amikor Haramni ismét a szemébe nézett, azonnal felidéződtek benne az egész életük történetei.

- ÁLLJ MEG! - harsant a csendben, mintha a légkör itself kiáltott volna. Az asztrális térben minden egyes lény, ember és Anketh egyaránt, megfagyott a pillanat varázsában. Még a levegő is megállt, mint ha az időt is megbénította volna a parancs súlya.

Haramni felemelkedett ültéből, kezét kitárva felvette a dicsőség harmadik pózát.

- AZ NYER, AKI MEGNYOMORÍTJA A MÁSIKAT - fogalmazta meg, miközben arca egyetlen izma sem rezdült, és ajkai mozdulatlanságban maradtak, hogy a kifejezés tökéletes összhangját megőrizzék. Olyan volt, mint egy mesterien megformált szobor, amely a szépség és a hatalom esszenciáját sugározza.

Az idősebb Aslam testi előnyét természetesnek tekintette. Ugyanakkor az foglalkoztatta, hogy vajon melyik fiú vakhite bizonyul erősebbnek.

Haramni parancsára a fiúk mindketten egy-egy görbe belezőkést kaptak a kezükbe. A testvérek tétován néztek egymásra, majd a kezükben lévő pengékre. Tekintetük kétségbeesetten keringett az arénában, mintha menedéket keresnének. Ruhájuk már átizzadt, a fáradtság a levegőbe szökött, ahogy halkan fújtattak. A palota falai között felnőve jól tudták, hogy a parancs megszegése csak a halálukat jelentheti. Most, a sorsuk szélén állva, tudták, hogy valakinek áldozatul kell esnie, különben mindketten el fognak veszni.

Csupán az a kérdés, melyiküknek mi a fontosabb. A köztük húzódó kötelék vagy az önérdek? A vér szava vagy Éjanya felemelkedéssel kecsegtető ígérete?

Tétován, szinte fáradtan indították el az első lépéseket egymás irányába. Végül Aslam megállt, a kést a küzdőtér poros talajára vetve, és egy határozott rázással próbálta elűzni a kétségeket.

- Jobb, ha együtt távozunk a világból!

- Testvérem... - állt meg Rolem, ahogy lassan közelebb lépett fivéréhez. Kezéből kicsúszott a belezőkés, és a földre hullott, mint egy elhagyott remény. Kettejük között szinte érezni lehetett a feszültséget, mintha a világ csak az ő végzetükre várt volna. Az arcukon az elkerülhetetlen végzet árnyai játszottak, amikor Rolem hirtelen mozdulatot tett. Kinyújtotta kezét, amely most már karommá vált, és megragadta bátyja fejét. Két hüvelykjével erőszakkal a szemébe nyúlt. - Szégyellem, hogy a vérem vagy, Éjúrnő árulója! - üvöltötte, hangja visszhangzott a gyakorlóudvar falai között, mintha a szavak maguk is harci kiáltásként tomboltak volna a levegőben.

Aslamból jajdulás tört föl, ám teste mellett rángatózó ujjakkal tűrte a csonkítást.

- Te is csalódást okoztál nekem - suttogta végül, miközben térdre rogyott öccse előtt, aki elengedte a szorítást. Mélybordó patakok folytak végig az arcán, mint a vérkönnyek, fojtogató fájdalmat hordozva.