Török-Tóth Soma: Leláncolt ígéret | Litera - irodalmi portál A "Leláncolt ígéret" című művében Török-Tóth Soma izgalmas és komplex világot teremt, amelyben a remény és a csalódás határvonalán egyensúlyoznak a szereplők. Az írásmódja magával ragadó, a kar

Hogy akkor most pont ide gyárépületet? Kinyitom a táskát, ügyetlenkedem egy sort a bilincsekkel. A lánc becsípi az ujjam, felszisszenek. Az egyik végét a bilincsekkel ledobom a fűbe a fa tövéhez, a másik végével a kezemben pedig teszek egy kört a törzs körül. - Török-Tóth Soma novellája a Litera A fa című nyílt pályázatának 2. helyezettje.

Ezt alaposan elrontottuk. Ritka, könyörtelen következetességgel és enciklopédikus részletességgel, és attól félek, véglegesen is. Tele vagyunk kudarcokkal. Az alapvető ok, az eredendő hiba abban rejlik, hogy miért alakult úgy a sorsunk, ahogyan, hogy a világméretű bukásunk a genetikánkba kódolt elkerülhetetlenség, vagy vajon lett volna-e más út is; hogy helyénvaló volt-e az élővilágot, ha már egyszer belefogtunk a saját ízlésünk szerint formálásába, alávetni magunkat, kitermelni, ami kitermelhető, elfoglalni, ami elfoglalható, áruba bocsátani, felhalmozni és felfalni mindazt, amit csak lehet, sőt, még azt is, ami nem; nos, mindez a jelen helyzetben már mit sem ér. Ami viszont tényleg számít, az az, hogy a lehetőségeink közül melyik volt az az utolsó, amelyet elszalasztottunk, az a lehetőség, amellyel még egy utolsó, közös döntésben élhettünk volna, melyik volt az a pillanat, ahonnan még visszafordulhattunk volna, de nem tettük, csak a józan ész legcsekélyebb jelét sem mutatva folytattuk a termelést, az elfoglalást, az áruba bocsátást, a halmozást és a felfalást, egyre csak tovább. Talán éppen ez a kulcs. Én mindenesetre szeretnék a gyermekeim szemébe nézni, és a fiatalabb partneremébe is, aki közel húsz évvel fiatalabb nálam, és szeretném, ha majd az unokáim szemébe is nézhetnék, akiket szeretnék, ha lennének. Ezért vagyok itt.

Átballagok a hidacskán, és fennakadás nélkül bejutok a műveleti területre. Kétségkívül korán van még, sehol senki, a töltésen balra a távolban kis konténer, körülötte némi mozgás, de egyik sem tűnik különösebben fenyegetőnek. A terepet a kollégák elismerésre méltó precizitással készítették elő, van minden, ami ilyenkor kell, pulpitus, mikrofon, széksorok, kamera, az alapkőletétel helye körül átvágásra váró szalag. Az alapkőnek gondosan preparált gödröcske, hogy a beruházó képviselőjének és a polgármester úrnak tényleg csak az időkapszulát kelljen majd beleengedniük.

A réten sétálva a közegből kiemelkedő, óriási brokkoliként terpeszkedő lombkoronát nézem, és egyfajta nosztalgia fog el. Apám kéthetente, hétvégenként gyakorolta a szülői kapcsolattartási jogát velem és a nővéremmel. Amikor éppen nem a nagy dózisú noxiron, a mellé mértéktelenül fogyasztott fekete és napi negyven cigaretta hatása alatt lebegett valahol a delirium tremens és a szinte jelenlét határvonalán, néha elhozott minket ide. Ironikus volt ez a gesztus a minőségellenőrzési osztály főmunkatársától és munkásőrparancsnoktól, hogy a rendszer első számú ellenségének kikiáltott nemesi család kastélyának kertjébe látogatott velünk, hiszen aligha ellenkezett volna, amikor az elvtársak a fiatalság részére a várkertben focipályát akartak kialakítani, és nagy bőszen nekiálltak a fák csonkolásának. Az emlékeim sokkal valódibbak és hitelesebbek azokról az alkalmakról, amikor három műszakjától kimerülten, de ontológiai derűvel a szemében az anyám jött velünk ide. Én pedig vágyakozva néztem azokat a hatalmas ágakat, amelyek bármiféle rendszertől vagy logikától mentesen burjánzottak a szélrózsa minden irányába, nem mintha valaha is remélhettem volna, hogy felmászhatok rájuk, hiszen alkatomból és az emberi testtel véghezvihető mutatványokra való teljes alkalmatlanságomból adódóan ez sosem volt valóságos lehetőség számomra.

Most pedig lássunk neki egy új gyár építésének! Ez mindenki számára kedvező lesz: új munkahelyek jönnek létre a helyi közösségben, ami nemcsak az önkormányzat adóbevételeit növeli, hanem az infrastruktúra fejlesztésére is lehetőséget teremt. A helyi GDP növekedése mellett országos szinten is pozitív hatásokat várhatunk. Aki dolgozni szeretne, annak a közeljövőben reális esélye lesz rá. A belga ingatlanfejlesztőt egy nyolc hitelintézetből álló konzorcium támogatja, amely szindikált hitel formájában biztosítja a szükséges forrást. A beruházás már most nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek számít, és valószínűleg a különleges gazdasági övezet státuszát sem kell sokáig várni. A környezetvédelmi hatóság, nagyfokú ügybuzgalomról téve tanúbizonyságot, közigazgatási szerződés keretében vállalta, hogy figyelemmel kíséri az egészségügyi határértékek betartását. Az első három évben várhatóan enyhe nikkelporzás léphet fel – nem ideális, de kezelhető mértékű, így ez még belefér a megvalósítható keretek közé.

A gyerekeim úgy vélik, hogy apjuk nem dolgozik, mert nincs olyan hely, ahova nap mint nap be kellene járnia, ahol meghatározott időt töltene el egy adott feladattal, és ahonnan a nap végén kimerülten, fásultan térne haza, kezében egy doboz sörrel, hogy aztán a Netflixet böngészve kudarcot valljon az esti szórakozás kiválasztásában. Amikor közös játékra hívnák őt, unottan mondana nemet, vagy még rosszabb, rajtuk vezetné le a mindennapi élet okozta frusztrációt. Az ilyen munkahely és feladatkör már a gondolatától is képes lenne gyomorfekélyt okozni. Nem hibáztatom őket; a műsorvezetés, az online tartalomgyártás, a szerda esti fellépések és azok a cikkek, amelyeket kínkeservesen írok meg, amikor éppen itt tartok, aligha illeszkednek a hagyományos munkáról alkotott képbe. Sőt, még a párom véleményével sem harmonizálnak, aki világosan kijelentette, hogy ő sem kíván rendes munkát végezni, ha már én sem. Mit is mondhatnék erre? Én sem örülnék, ha dolgoznának. Olyan világot ígértünk nekik, amely emberléptékű, szeretetteljes, színes és szabad, nem pedig gyárakat, irodákat, teljesítményértékeléseket vagy monoton robotmunkát. A gyerekeim hozzáállása mindenesetre biztosan nem az anyjuk hatása, aki emberi jogi ügyvéd és jótékonysági szervezetek kurátora, még ha nagy szerencséjükre rá is hasonlítanak.

Itt vagyok tehát, az abszurd és a komikum határvonalán egyensúlyozva. Be kell ismernem, hogy ami előttem áll, az nemcsak hogy nevetséges, de kifejezetten jelentéktelen is, és valószínűleg semmilyen hatással nem lesz a világra, hogy az aktuális bohóc a hazai szórakoztatóipar színpadán éppen hol és hogyan éli meg a saját groteszk pillanatait. Kérdéses, hogy egyáltalán hozzáadok-e valamit az ügyhöz, vagy bármilyen ügyhöz, de a ló végső soron mindig elérkezik a maga végéhez. A kérdés most az, hogy miért éppen ide, egy gyárépület árnyékába sodródtam? Kinyitom a táskámat, ügyetlenkedve próbálom a bilincseket kezelni. A lánc becsíp az ujjam közé, egy hirtelen felszisszenés hagyja el ajkaimat. Az egyik végét a fűbe dobom, a fa tövéhez, míg a másikkal a törzs körül teszek egy kört. Valaha, a mitológiai idők homályában, egy képzeletbeli faluban José Arcadio Buendía világa megremegett, a valóságba alig lehorgonyzott tudata kiszabadult a tér és az idő bilincseiből. Családja ezért egy fához kötötte, hogy visszataláljon a biztosnak vélt ponthoz. Most én is ezt teszem: kézbe veszem a lánc két végét és a bilincseket, és érzem, ahogy a világom is megremeg, elbillen. Rendesen elrontottuk, nincs más választásom, csak a biztosnak vélt pontok védelme. A lánc elég hosszú, a csuklómra kattintom a bilincseket, és így várom az alapkőletételt, a pillanatot, amikor a nevetségesség és a komolyság határvonalán végre megérkezem.